A 90-es évek végén egy osztrákok által is nagyon kedvelt sárvári vendéglőben dolgoztam zenészként. A folyamatosan érkező vadászcsoportok mellett gyakran feltűnt a pultnál egy csendesen borozgató, pirospozsgás arcú úriember. Mint külső szemlélő, akkoriban nem láttam rajta semmi különöset. A napokban megkerestem a vendéglő tulajdonosát, és több mint tíz év távlatából újra felelevenítettük az esetet. Megerősítette, hogy a férfi a vele való beszélgetések során néha ugyan feszülten viselkedett, de a családi titkokról sohasem beszélt. A televízióból értesült a történtekről. A hírek arról szóltak, hogy gőzerővel folyik a nyomozás egy eltűnt osztrák kislány ügyében. A visszatérő vendég Natascha Kampusch édesapja volt, akinek Sárvár környékén van nyaralója. Nyolc és fél évet vett el az életéből a reménytelenség, hogy szeretett kislányát valaha is viszontláthatja. Bár a rendőrségi nyomok a Priklopil-házba vezettek, és a nyomozók házkutatást is végeztek, Nataschát ennek ellenére nem találták meg.

3096 nap - pontosan ennyi időt töltött túszként az osztrák Natascha Kampusch elrablója, Wolfgang Priklopil fogságában. A pszichopata, állástalan híradástechnikus 1998. március 2-án rabolta el az akkor tízéves kislányt, épp az iskolába menet. Lepedőbe csavarta, majd Bécshez közeli házának öt négyzetméteres betonpincéjébe zárta. Az ablak nélküli pincebörtön ajtaja egy hatalmas betonlap volt, mely hermetikusan zárta el a kislányt a külvilágtól. A pince falára hangszóró volt felszerelve, amelyen keresztül Priklopil folyamatosan azt ordította Nataschának :  „Fogadj szót!" Mint ahogy azt is: „Te már nem Natascha vagy, hanem az enyém!"

Priklopil beteg volt. Csalódott a nőkben. A folyamatos szerelmi csalódások miatt kisebbségi komplexusa egyre jobban elhatalmasodott lelkivilágán. Rondának érezte magát. A 35 éves férfi kifejezetten gyűlölte például az orrát.                         

A kislányt abból a célból rabolta el, hogy felnevelje, és később feleségül vegye. Legfőbb vágya az volt, hogy megteremtse és felépítse a számára tökéletes és ideális nőt. Mindezt kínzásokkal és személyiségleépítéssel kezdte. Natascha saját bevallása szerint elrablásakor egy négyéves gyerek szellemi szintjére süllyedt vissza.  Egy időben hetente akár 200-szor is megverte a gyereket, és olykor a verés után megjegyezte: „Milyen kár, hogy nem adtak hozzád használati utasítást" Amikor serdült, és nőni kezdtek a mellei, nagyon gyakran félmeztelenül dolgoztatta, leborotvált hajjal, mert tudta, hogy így nem lesz kedve kifutni az utcára és megszökni. Kötelezte, hogy a lány térdre borulva „Istennek"szólítsa, ebben az egy dologban azonban Natascha sohasem engedelmeskedett.

Próbálta leépíteni a lány emlékeit: azt mondta, hogy szülei nem voltak hajlandóak kifizetni a váltságdíjat érte, és hogy már valószínűleg nem is szeretik. Sőt, dührohamot kapott, amikor Natascha felemlegette a családtagokat: „Én vagyok a családod! Én vagyok a mindened! Nincsen múltad, én teremtettelek!" Priklopil a személyiségleépítést azzal végezte be, hogy a lánynak másik nevet kellett választania. Natascha a Bibiane nevet választotta, Szent Bibiane után.

A fogságban elmondása szerint a kilátástalanság volt a legrosszabb, hogy egyszer kiszabadul. Senkivel sem beszélhetett, a „köldökzsinór", az egyetlen kapocs a külvilággal Priklopil volt. Többször kísérelt meg öngyilkosságot, hiszen végső szabadulásnak ez mutatkozott. Ám miközben lélekben és tudatosan is készült a szökésére, időközben saját maga építette fel azokat a lelki börtönfalakat, amelyek nem engedték megszökni. Olyan ez, mint amikor véget ér a nyári szünet, és másnap kezdődik az iskola.

Egy kedves barátnőm egyszer kifakadt és ezt mondta: „Ne sajnáljatok! Van más választásom, minthogy holnap beüljek az iskolapadba? Nincs. Hát akkor meg teljesen mindegy. Bárhogy is tiltakozom, holnap ott kell lennem. S amikor majd iskolában leszek, megpróbálom valahogy elviselni az ottlétet. Túl kell élnem."

Jó idő elteltével Natascha is eljutott idáig gondolatban. Megpróbálta túlélni a borzalmakat úgy, hogy változtatott a szemléletén. Manipulálni kezdte fogvatartóját, játszott vele, és olyanná próbálta átalakítani, amilyennek ő szerette volna látni. A könyvében így emlékezik: „Megkértem, hogy fektessen le aludni, és mondjon nekem mesét. Még jó éjt puszit is kértem tőle. Bármit megtettem volna, hogy fenntartsam a normális élet látszatát. Ő meg vette a lapot." Felfedezte Priklopil pozitív személyiségjegyeit: a tökéletességre való törekvést és a precízséget is. Pszichológusok naponta figyelik gesztusait, minden mozdulatát. Azt állítják, hogy a lánynál idővel kialakult a Stockholm-szindróma, vagyis szeretetet és gyengéd kötődést kezdett érezni elrablója iránt. Natascha tagadja a szindrómát.

Lehetséges, hogy valójában nem betegség, ami történt vele, hanem egyszerűen csak szerelmes lett? Megtörténhetett akár ez is. A szökése előtti utolsó időszakban a következő beszélgetés játszódott le kettejük között: „Annyiszor próbáltam már megölni magam - de minden jobb lenne, ha te ölnéd meg magad. Úgysem lesz más választásod. Abban a pillanatban valami meghalt benne. Láttam a kétségbeesést a szemében, ahogy némán elfordult, és alig bírtam elviselni. Egy bűnöző volt - de csak ő volt nekem a világon. Azt mondtam neki: Ne aggódj, ha elszökök, egy vonat elé vetem magam. Sosem sodornálak veszélybe."

Natascha Kampusch 2006 augusztusában szökött meg. Pár órával később Priklopil öngyilkos lett: egy vonat elé vetette magát. Natascha kilátogatott a sírhoz, és a férfi fényképét sokáig a zsebében őrizte. Kárpótlásként megkapta a házat, amelyben a fogsággal együtt gyermekéveit is otthagyta. Nem tud elszakadni, gyakran kijár oda. Nem ítéli el, és sajnálja Wolfgang Priklopilt. Megértette, hogy ez az ember csak egyet akart egész életében: azt, hogy egy nő feltétel nélkül szeresse.