Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy szerintem hol tart most a rockzene, válasz helyett nemes egyszerűséggel a kezébe nyomnék egy Stone Sour cd-t, talán éppen ezt, a 2010 végén napvilágot látott Audio Secrecy-t. A tizennégy tételt tartalmazó korongon ugyanis minden rajta van, ami a dallamos hard rock/metalban szerethető (és valamiért mégis ritkán megvalósítható): borzasztóan fogós ének-és gitártémák, intelligens szövegek, és a tény, hogy úgy játszanak a hallgató hangulatával, ahogy nekik tetszik; itt a ballada tényleg megindít valamit az emberben, a pörgős, vidámabb témáktól pedig akarva-akaratlanul is megindul a tényleg tisztelt publikum keze-lába.

Régóta vártam a zseniális Come What(ever) may (2006) folytatását, hisz finoman szólva szkeptikus voltam, hogy azt a szinte tökéletes lemezt meg lehet-e közelíteni. Eljött 2010 ősze, és vele együtt a válasz is a kérdésemre: természetesen!

Persze, sokak számára a Stone Sour mindig is egy „side-project" lesz, amit Corey a mindenkori tinikedvenc Slipknot sikereit meglovagolva futtatott fel, de ez egy rendkívül korlátolt nézőpont. Elég csupán meghallgatni a srácot a legutóbbi 'Knot lemezen (All Hope Is Gone, 2008) és összehasonlítani az Audio Secrecy-n nyújtott teljesítményével: itt nincs a mesterkélt agresszió korlátai közé szorítva, úgy és azt énekel, ahogy és amit szeretne, természetesen igazodva a szöveg retorikájához. Elképesztő belegondolni, hogy a pályafutása elején szinte kizárólag gyomorból hörgő frontemberből hogy lett mostanra egy képzett hangú, változatos témákkal operáló, minden ízében igazi rockénekes.

Hiba lenne azonban csak Corey teljesítményét méltatni, bármennyire is erős erre a kísértés. Jim Root (szintén a Slipknotból lehet ismerős) és Josh Rand gitárjátéka mellett azonban bűn elmenni szó nélkül, egyikük sem tolja magát túlságosan előtérbe, mégis fifikásan, ötletesen játszanak. Ritkaság, de ezúttal egyesével fel lehetne sorolni a zenészeket, hogy ki miért nyújt a maximumnál is többet, vagy egyesével végigmehetnénk a tételeken, apránként bemutatva, melyik miért súrolja a tökéletesség határát, de nem teszem: jobb, ha mindenki megnézi magának. A bónusz DVD-t is tartalmazó digipack kiadás három plusz dalt, egy "így készült" videót és pár koncertfelvételt is tartalmaz.

Szumma: az Audio Secrecy az elmúlt év egyik legfontosabb hard rock lemeze; minden ízében érezhető, hogy a zene iránti tisztelet ihlette. Helyenként sötét, borús, máshol vidám és felszabadult hangulata ha egyszer megragad, többé nem ereszt el; a világot azonban nem váltja meg (azt már megtette az előző lemez...). Viccet félretéve, nyugodt szívvel ajánlható mindenkinek.

Ízelítőnek itt látható a "Say You'll Haunt Me" című dalra készült klip.