2011-re gyakorlatilag csak a metalcore, azaz a hardcore alapokon nyugvó, tradicionális heavy/trash metal elemekkel operáló műfaj maradt meg a felszínen azok közül, melyek képesek voltak kitörni az ilyen-olyan okokból underground szinten mozgó irányzatok közül. A stílus szerelmeseinek bizonyára nem esne nehezére felsorolni alsó hangon száz ilyen zenét játszó bandát, de a még most is végtelennek tűnő metalcore-dömpingből legfeljebb négy-öt olyan formáció van, melyekre tényleg érdemes is időt és figyelmet fordítani. Ezek egyike a Killswitch Engage (a továbbiakban „KSE"), akik 2002-ben fogták az összes létező elemet, ami az (akkori) underground színtéren szerethető volt, és ezt rápakolták egy még mai füllel is tökéletes korongra; ez volt az  Alive Or Just Breathing című kiadvány, mely nem csak a KSE-t, de szégyentelen mennyiségű, őket pofátlanul koppintó csapatot is a felszínre dobott. Furcsa módon a fent említett lemezt 95 helyett 100%-ossá tevő énekes, Jesse Leach nem sokkal a megjelenés után távozott, és nem is igazán lehetett róla hallani semmit egészen négy évvel ezelőttig, amikor is a mai napig KSE-ben tevékenykedő hangszerzsenivel, Adam D-vel karöltve bejelentették a Times of Grace (semmi köze a hasonló című Neurosis-kiadványhoz) nevű, kéttagú együttes létrejöttét.

Ezek után mondani sem kell, mekkora hype előzte meg ezt a lemezt a sajtó részéről, és mekkora várakozás a metalcore-fanok felől. A szinte hisztérikussá erősödő állapotot nem enyhítette a két zenész sem; mindkettőjük szerint életük főműve készült el a The Hymn Of A Broken Man képében. Most itt az alkalom, hogy megvizsgáljuk, helytálló-e ez az állítás.

Nos, a megismételhetetlen mutatvány nem sikerült, a The Hymn Of A Broken Man közelébe sem ér az Alive Or Just Breathing-nek, ennek okai azonban szerteágazóak. Először is, az Alive... lemez idején minden olyan zenei elem és trükk, amivel a KSE letarolta a keményzenei ipart, frissnek és vadonatújnak hatott. Most, 2011-ben gyakorlatilag megkaptuk ugyanazt, egy kissé új köntösben. A radikális, újító hozzáállás, ami általában Adamet és Jesse-t jellemzi, ezúttal nem kapott teret. Másodszor: mindenki tisztában van azzal, hogy a dalokban hallható összes hangszert (nem vicc...) feljátszó Adam nem tud kibújni a bőréből, és valószínűleg a reggeli kakaó és müzli közben is metalcore-riffeket gyárt, de a Times of Grace gyakorlatilag egy az egyben ugyanaz, mint a mai KSE, sőt, ha valakivel úgy hallgattatjuk, hogy a cd-n KSE-logo van, soha az életben nem mondja meg, hogy egy másik bandáról van szó. Dallamos refrének váltják a hisztérikus, dühödt verzéket, aláfestésként pedig melodikus, vagy éppen a porba döngölő erejű gitártémák viszik előre a hallgatót. Mi értelme van akkor a Times of Grace-nek? Ez az a kegyetlennek hangzó kérdés, ami előbb-utóbb elhangzik a Hymn... hallgatása közben. Nyilván a munkába belefásult Adam itt éli ki magát, vagy tudja a fene. De ha már egyszer így van, evezhetett volna más(abb) vizekre is.

Kicsit talán a hangulat más - sötétebb, melankolikusabb, szomorkodósabb, de ez sem túl elütően. Mindenesetre a dalok iszonyat erősek, mint ahogy az két ekkora névtől várható is volt. A KSE és a metalcore rajongói tehát ezt is bátran bekajálhatják, csalódás abszolúte kizárva, hisz valóban minőségi a cucc. Csak hát valahogy mégis többet várt az ember...

Szumma: az Alive Or Just Breathing 2.0 (ahogy a management beharangozta) nem érkezett meg, van viszont egy bivalyerős dalokkal megpakolt, ámde közhelyes kiadványunk, ami műfaján belül előreláthatóan ott lesz az év legjobbjai közt.