Tizennyolc év nagy idő, egy egész generáció születik meg és válik felnőtté ennyi idő alatt, egy másik pedig megöregszik. Utóbbi tényezőt hagyták figyelmen kívül hőseink, a nu-metal műfaj keresztapjai és tulajdonképpeni feltalálói, a Korn. Bizony, a Bakersfield városából származó ötös 1993-ban alakult, és az azóta eltelt időben nyolc stúdiólemezen meséltek arról, mennyire szar dolog tinédzsernek lenni, és hogy alapjában véve az élet nem is annyira rózsaszín, mint ahogy azt az MTV és a popsztárok állítják. Most pedig itt a kilencedik felvonás, az üzenet pedig maradt ugyanaz.

Amikor Jonathan Davis és négy barátja pelyhedző szakállú tinédzserként bandát csináltak, még bőven más idők fújtak: a cipőbámulós grunge zenék virágkorukat élték, míg a hajlóbálós-bőrnadrágos metal szekere nem igazán futott. A Korn elhatározta, hogy mindkettőből merít bőségesen, így jött létre a ma nu-metalként aposztrofált stílus: depresszív (esetükben főleg kiskori bántalmazásokról/szodómiáról) szövegvilág a bányászbéka tompora alá lehangolt gitárokkal megtámogatva, megspékelve egy kellőképpen beteges énekessel, akinek nem esik nehezére akár sírva is fakadni, ha a szöveg retorikája úgy kívánja. A recept bevált, az ebül szocializálódott, magukat kitaszítottnak érző tinik ráharaptak a bandára, és pár éven belül milliárdosokat csináltak a srácokból.

Mostanra azonban minden körülmény megváltozott: a nu-metal hullám elsikkadt, a Korn tagjai vagy megtértek Jézushoz (Brian „Head" Welch gitárosról van szó), vagy megunták (mint David Silveria, dobos), vagy egyszerűen ragaszkodnak ahhoz, amit csinálnak, és minden erejüket megfeszítve folytatják, amit annak idején elkezdtek, miközben a kezdeti rajongótáboruk már bőven kiöregedett az ifjonci hisztikből és dührohamokból. Épp ez a probléma a III: Remember Who You Are-ral (azaz „emlékezz arra, ki vagy" - milyen ironikus...): Jonathan Davis többszörös apukaként, immár a negyvenedik életévét betöltve énekel,  hörög, károg, nyöszörög a kitaszítottságról, vagy épp arról, hogy mennyire jó egyedül lenni. Ja, és sír is, azaz megpróbálja imitálni, amit az első két lemezen, pályájuk elején; ez a Holding All These Lies című dalban hallható egyébként. Az eredmény lehangoló, de nem a szerzői szándék szerint. A lemez tehát igazából nem szól senkinek - a régi fanok már bőven mást hallgatnak, és hála az albumonkénti zenei hátraarcoknak, az újak is rendre elfordulnak tőlük, míg a jelenkor befordulós tinédzserei teljesen eltérő zenékre vannak rácuppanva (emo, emocore, bármi).

Jonathan zenei téren „gyökerekhez való visszatérést" ígért, ez körülbelül így is történt - sajnos. Ami 1993-ban friss volt, ma már nem állja meg a helyét, még ha agyon-vissza polírozzák a stúdióban, akkor sem. Szomorú továbbá, ahogy a tizenegy számos lemez elsuhan mellettünk, anélkül, hogy egy pozitív értelemben megjegyezhető pillanatot hagyna maga után. Talán legközelebbre megpróbálnak újítani a lassan két évtizedes recepten, és megmutatják, hogy még mindig érdemes figyelni rájuk.