Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy jelen esetben nem egészen olyan búcsúkoncertről volt szó, mint amit például a Kispál és a Borz tartott tavaly a Szigeten. A HBB ugyanis hozzávetőleg két és fél éve már nem aktív zenekar: a legutolsó felállás, amely még rendszeresen koncertezett, pár héttel a szintén a Sportarénában tartott 30. születésnap után befejezte működését. Hobo ezután kísérletet tett a most is szereplő Tátrai-Solti-Póka összetételű csapat felélesztésére, azonban a tagok egyéb elfoglaltságai miatt mindössze egyetlen fellépésre kerülhetett sor, a 2009-es Pannónia Fesztiválon (ezen ott is voltam, akárcsak az előbb említett évfordulón). Patthelyzet alakult tehát ki, a frontember pedig nagyjából egy év elteltével úgy döntött, nem kíván egy „fantomzenekart" fenntartani, így nekifogott a hivatalos búcsú előkészítésének.

Ennek a döntésnek nyilván vannak vitatható elemei - annál is inkább, mivel Hobo továbbra is aktív zenész marad, nagyjából két éve létrehozott új formációjának élén -, ráadásul nem nehéz észrevenni a dologban rejlő hatalmas anyagi lehetőségeket (a borsos belépők mellett egy sokadik válogatáslemez, pólók, egyéb ajándéktárgyak), azonban úgy gondolom, hogy egy olyan ember, aki ennyi mindent letett az asztalra, lelkiismeret-furdalás nélkül sort keríthet ilyesmire is. Ha pedig hozzávesszük a hivatalos beharangozó középpontjába állított számmisztikát - a frontember szinte napra pontosan 66, a zenekar pedig 33 éves a koncertek idején -, végképp megvan az esemény létjogosultsága.

A búcsúkoncert elnevezés kellően megtette a hatását: az először meghirdetett időpontra már három héttel korábban elkelt az összes jegy - ez nagyjából 12 ezer embert jelent -, és ránézésre az egy nappal korábbra beiktatott ráadáson is legalább 7-8 ezren voltak. Ezek a számok külön-külön is kiemelkedőek a mai magyar viszonyok között, ha pedig összeadjuk őket, alig akad olyan hazai csapat, amely hasonló teljesítményre lenne képes. Ami a közönség összetételét illeti: legnagyobb számban természetesen a 40-es, 50-es generáció volt jelen - jó volt látni, hogy sokan családostul, alig pár éves gyerekeiket kézen fogva érkeztek. Túlnyomó többségük nyilván az utolsó alkalmat akarta megragadni, hogy újra megnézze, illetve megmutassa fiatalkorának meghatározó zenekarát: kifelé menet például sikerült elkapnom egy olyan mondatot, hogy „legalább húsz éve nem voltam Hobo-koncerten, mégis emlékeztem minden számra".

A koncert több mint két és fél órás volt, összesen 33 dal hangzott el - ez aligha véletlen. Azonban a repertoár nem ölelte át a zenekar egész pályafutását: csak a '90-es évek első feléig megjelent lemezek anyagából válogattak. Nagy kár, mert az utolsó másfél évtizedben is számos olyan szerzemény született, amely méltó lett volna arra, hogy még egyszer utoljára elhangozzék. A kiválasztott időszakból is nagyon hiányoltam viszont a Hey Joe-t, illetve nem játszották el a koncert címadó dalát - Halj meg és nagy leszel - sem, pedig tökéletes befejezés lett volna. (A dologhoz hozzátartozik, hogy a két este programja nem teljesen egyezett meg, úgyhogy másnap előfordulhattak.)

Ezen túlmenően azonban nemigen volt ok panaszra: majdnem az összes nagy sláger előkerült, a Kopaszkutyától kezdve a Kőbánya Blues-on át a Mata Hari-ig. Külön blokkot kapott a zenekar történetének alighanem legjelentősebb lemeze, az 1984-ben megjelent Vadászat: 6 dalt hallhattunk róla egymás után. A koncert érzelmi csúcspontja azonban kétségkívül a négyszámos akusztikus blokk volt: Hobo és Bill itt egymás kezét megfogva énekelték többek között a Cseh Tamást megidéző Balladás barátaim című dalt, amelyet a frontember így vezetett fel: „barátom, remélem itt vagy velünk". József Attila-vers nélkül sem múlhatott el az este: a számos megzenésítés közül ezúttal a Hetedik lett a kiválasztott, melynek éneklése közben Hobo - tőle eléggé szokatlan módon - lement a közönség közvetlen közelébe, érthető örömöt okozva ezzel az elől állóknak.

A beszámoló folytatása itt olvasható!

Hobo korábbi, szombathelyi fellépéséről itt írtunk.