Dalriada - Ígéret 

Senki sem gondolta volna, hogy a soproni folk metal csapat legújabb lemeze mekkora vitát kavar a magyar rocksajtóban. A mostanra már személyeskedéssé és egymás zenei hozzáértésének firtatásává mutálódott vitában főszerkesztők, recenzorok, rajongók és a banda ellentábora is érintett, így ember legyen a talpán, aki véleményt mer formálni az Ígéretről anélkül, hogy a saját renoméját (ne adj isten a testi épségét) kockára tegye. A köpködéssé fajult nézeteltérés résztvevői látszólag már elfelejtettek két marginális tényt: először is, még mindig a csapat zenéjéről, azon belül a 2011-es Ígéret lemezről van szó. Másodszor, egy kritika (legyen szó akár rövid recenzióról, mint itt, vagy hosszas kivesézésről) erősen szubjektív írás, és kizárólag a szerző véleményét tükrözi. Ha a Tisztelt Júzer veszi a fáradságot, és elolvassa, nem szükségszerű egyetértenie vele, hiszen egy ilyen írásnak nem is a meggyőzés vagy az eltántorítás a célja. Ezután a banálisnak ható megállapítás után végre rátérhetünk az Ígéretre, mely ... egy folk metal lemez. Nem több, nem kevesebb. Alapvetően rögtön ráharapok azokra a zenékre, melyek a tradicionális magyar népzenét és hangszereket modernebb környezetbe helyezik (sokáig éljen a Kerekes Band!), itt azonban a varázs valahogy elmarad, még a Dalriada korábbi anyagaihoz képest is. Nem áll össze az egyébként remek Fajkusz Banda és a soproni csapat együttműködése egységes egésszé, mint teszem azt az Arany-album esetében. Gondolok itt például Binder Laura a klipesített Hajdútáncban elkövetett, erősen megdöbbentő és nem éppen megfelelően retorizált hörgésére, mely az egyébként remekül táncolható, dúdolható, szerethető (egy szóval: Dalriadás) nótát olyan szinten megtöri, hogy onnét már nincs visszaút. Üdvözlendő azonban, hogy az Ígéret rendkívül pozitív külföldi fogadtatása kiváló kiugrási lehetőséget nyújthat Ficzek Andriséknak.

Blind Myself - Szumma 

Úgy esett, hogy jelen ZenesaRockunkban két magyar bandáról is szólhatunk; az 1994 óta töretlen lelkesedéssel és egyenletes színvonallal dolgozó, de mindig megújulni képes Blind Myself ugyanis idén hozta ki válogatáslemezét, az egyszerű-de-nagyszerű címmel megáldott Szummát. Az anyagon a banda legerősebb pillanatai vannak jelen, ami nem kis szó, lévén akad belőlük pár. A válogatás gerincét a legutóbbi, a magyar nyelv költészeti lehetőségeivel kísérletező Budapest, 7 fok, Eső adja, de természetesen helyet kaptak korábbi szerzemények is. A magam részéről sajnálom, hogy a személyes kedvenc, 2004-es Worst-Case Scenarióról csupán a koncertfavorit Left-Hand Paints és a címadó fért fel, de a temérdek érdekesség kárpótol ezért. Megjegyzendő továbbá, hogy Tóth Gergőék nemrégiben ingyenesen letölthetővé tették a honlapjukon a Blind összes (!) eddig megjelent lemezét, ezzel a lépéssel kimerítve a „rajongóbarát zenekar" fogalmát. A híresztelések szerint a továbbiakban nem kívánnak hangsúlyt fektetni a kézzel fogható megjelenésekre, ami érthető, hiszen az agyonhype-olt tehetségkutatók sztárjain kívül manapság senki sem tud érdemi mennyiségben lemezt eladni, a rock/metal pedig mindig is egy szűkebb réteg zenéje volt, úgyhogy nem Gergőék tehetnek róla, hogy szarok az eladások - ha annak idején összejött volna nekik az amerikai szerződés, most együtt emlegethetnénk őket a szintén ebben a rovatban bemutatott Darkest Hour-rel. A szimpatikus hozzáállásért és a mindenre kiterjedő maximális igényességért pedig le a kalappal.

Darkest Hour - The Human Romance 

Kis hazánkba visszatérő vendég a svédesített amcsi metal legfontosabb bandája, a washingtoni Darkest Hour. Ugyan lemezeik minősége korántsem nevezhető egységesnek (az örök kedvenc, 2005-ös Undoing Ruin és a könnyen és méltán felejthető 2009-es The Eternal Return között nagyon éles a kontraszt), az intelligens szövegek, igényes zenei alapok és a kataklizmikus hangulat mindig a védjegyük volt. Mégis, amikor az ember - balga módon, teszem hozzá gyorsan - kezdene lemondani róluk kiégettséget feltételezve, előrukkolnak a The Human Romance-szal, ami másfél perc alatt megmutatja, hogy ki a főnök. Ezzel az anyaggal olyan zenei és hangulati területekre merészkedtek el, melyekről korábban álmodni sem mertünk - a klipesített Savor the Kill és a közel kilenc perces, instrumentális Terra Solaris hátborzongató epikumának ugyan voltak korábban előjelei, de most sikerült tökélyre fejleszteniük ezt a vonalat. Megjegyzendő azonban, hogy a The Human Romance korántsem tökéletes: a lendület és a folyamatosan fokozódó, az utolsó tételekben kiteljesedő hangulat helyenként meg-megtörik, de a megújulásra való kényszer és a bizonyításvágy olyan hangsúlyosan átérződik, hogy a gyengébb pillanatok felett is könnyű szívvel hunyhatunk szemet. Ha ez a színvonal nem csökken a következő anyagukra sem, akkor bizton állíthatom, hogy megmarad a már évek óta tartó jó viszony.

Dimmu Borgir - Abrahadabra 

Béna lemezcím (mely most kivételesen nem három szavas...) és semmitmondó borító - ezzel a külcsínnel érkezett a prostituált black metal norvég pandamedvéinek, a Dimmu Borgirnak a legújabb sorlemeze. A korábban zenéjükkel a legjobb horrorfilmek hangulatát idéző csapat mostanra pozőr okkultkodássá degradáltaa a műfajt, igazodva a piac igényeihez. Mert hiszen furcsának tűnhet, de ez a fajta zene így, ebben a formában igenis eladható: dallamos szintifutamok ellenpontozzák a váltakozó sebességű darálást és a vokális terrort, mindehhez természetesen hozzátársítva a szerintem kimondottan megmosolyogtató, a többség által azonban észre sem vett „sátáni" szövegvilághoz. A csapat már rég letért a Bathory, az Immortal és a többi emblematikus black csapat által kitaposott éjfekete ösvényről, sőt, már a 2001-es (egyébként kimondottan jó) Puritanical Euphoric Misanthropia egyéb műfajokkal kísérletező, dalcentrikus mivolta is feledésbe merült. Az Abrahadabra nagyrészt szakított a hallgatóbarát dallamos énektémákkal is, ami nagy kár, mert így nem maradt semmi, ami megtörhetné a hamar monotonná váló feketemisét. Így a végeredmény tömören összefoglalva: szürke, de korrekt. Nem próbálkoztak kitörni a „gumiblack" skatulyából, összehoztak tíz új dalt, melyeknek némelyike mondjuk tízes skálán hét pontos, némelyik csak öt, és köszönik szépen, ezzel ellesznek mondjuk két évig. A lemez kiváló esszenciáját nyújtja a klipes Gateways, melyben több a vér, mint Steven Seagal egész életművében, és bizarr módon egy női énekes is alapot kíván szolgáltatni rémálmainkhoz. Reméljük, a következőkben nem csak a kiadó igényeinek kívánnak megfelelni, hanem esetleg újítanak is a most már tényleg unalmas recepten.

Klipszemezgető

Dalriada - Hajdútánc

Blind Myself - Pomogácsok

Darkest Hour - Savor the Kill 

Dimmu Borgir - Gateways