25 év alatt stílusok jöttek és mentek: csak hogy párat említsünk, lecsengett a '90-es évek cipőbámulós, kétakkordos grunge hulláma, és az ezredforduló bőgatyás, fel-le ugrálós crossover/nu-metal szerencsétlenkedései is eltűntek a süllyesztőben. Kétségtelen, hogy a klasszikus értelemben vett metal sem üt már akkorát, mint annak idején (mondjuk húsz éve...), hiszen ebben a műfajban már a legnagyobb nevek ellőttek minden ötletet - gondoljunk csak az AC/DC-re, az Iron Maidenre, vagy éppen a Metallicára, akik 1986-ban létrehoztak egy olyan lemezt, ami az egész stílus hangzását évtizedekig meghatározta, és fiatal zenerajongók millióit inspirálta arra, hogy maguk is gitárt ragadjanak és zenekart alapítsanak.

Közhely, hogy egy zenekar életében a harmadik lemez a vízválasztó, ám ezen esetben ez kétségtelenül igaz: a bemutatkozó, 1983-as Kill'em All túlzott féktelensége és nyersesége egy (akkor még) szűk körön belül ismertté tette ugyan a Lars Ulrich fémjelezte (véletlen szóvicc) Metallicát, a következő évben megjelent Ride the Lightning pedig tudatosította, hogy képesek nagyívű, már-már epikus, de mégis megjegyezhető dalokat írni, ám mindezek ellenére a csapat zenéje még korántsem volt kiforrottnak mondható. Az igazi sikert - kritikai és hallgatói szinten egyaránt - az 1986-os Master of Puppets hozta meg.

Mondhatni, közel ötmillió eladott példány nem tévedhet, főleg, ha hozzágondoljuk, hogy még mindig a többség által kissé visszásan „keményzeneként" aposztrofált stílusról beszélünk, ahol még egy aranylemez is olyan ritka, mint Playmate-en a pattanás. Az okok nyilvánvalóak, a rádiós promóció az antikommersz(nek vélt) jelleg miatt teljességgel kiesik, így még azokhoz is késve, vagy egyáltalán nem jut el egy új lemez híre, aki esetleg fogékony lenne az ilyesfajta muzsikákra. Manapság, az internet korában ez a helyzet valamelyest javult, de a 'Puppets idejében még csak a rádió és a nyomtatott magazinok léteztek, mint elképzelhető terjesztési felület.

A magabiztosság azonban nemcsak a korongon helyett kapott nyolc dalból sugárzik, hanem a tagokon is kétségkívül érezhető volt: Flemming Rasmussen, az album producere szerint már mindenki egészen a stúdiómunkálatok kezdetétől száz százalékig biztos volt abban, hogy a Master of Puppets ütni fog. Amellett, hogy borzasztóan erős dalokat pakoltak a lemezre, a Metallica ekkor még ténylegesen csapatként, egységes egészként funkcionált.

Itt muszáj, hogy megemlítsük azt a tragédiát, mely felelőssé tehető azért, hogy ezt követően a zenekar képtelen volt még egy ilyen, még a rockrajongók táborán túl is elismertséget kiváltó lemezt készíteni: Cliff Burton basszusgitáros mindössze 24 évesen váratlanul elhunyt a 'Puppets svédországi turnéján egy buszbalesetben, melynek körülményei azóta is tisztázatlanok. A helyére érkező Jason Newsted - dacára annak, hogy hihetetlenül tehetséges zenész és dalszerző - bármennyire is szerette volna, de képtelen volt pótolni Cliffet, kinek hiánya végleg megbontotta a banda egységét. A néha egyenesen ellenséges zenekari hangulat hatására Jason 2001-ben elhagyta a Metallicát, hogy beszálljon az egyébként szintén zseniális Voivodba.

1986-ban azonban még nem tornyosult ennyi felleg a csapat felett, mindenki kedvenc James Hetfieldje még nem küzdött drog-és alkoholproblémákkal - akarom mondani, a „démonaival", és még nem állt mögöttük gyenge színvonalú, vagy egyenesen szar lemez. Minden együtt volt ahhoz, hogy maradandót alkossanak, és így is történt.

Az átlag hét perc hosszúságú dalok központi tematikája a hatalom (vagy az erő) elvesztése, ami fakadhat az ép elméből, vagy a kábítószerből is. A komoly, ekkoriban még nem elcsépelt témához a zene is megfelelően súlyos, helyenként egyenesen sötét, továbbá tempóban, intenzitásban végig megfelelően illeszkedik a szövegek mondanivalójához. A két megelőző lemez világa nem tűnt el nyomtalanul a banda életéből: mind a Kill'em All (mely a keresztségben eredetileg a Metal Up Your Ass, azaz a „metált a seggedbe" címet kapta volna) sodró lendülete, mind pedig a Ride the Lightning letisztultsága rányomta bélyegét a dalokra.  A lemezt két hagyományos trash metal himnusz foglalja keretbe, a Battery és a Damage Inc, és noha ezek zúzdája nyilván sokakat élből megnyer a Metallicának, nagyon messze állnak a Master csúcspontjaitól. A két szerzemény, melyre többek hatvan éves nagypapakorukban is bőszen bólogatni fognak az őrület témáját körbejáró, megfontoltan, lassan építkező Welcome Home (Sanitarium), valamint a közel kilenc perces címadó, mely korábban sohasem hallott módon vegyíti a hangulatokat. Mai füllel érdekes hallgatni, ahogy a zenészből lassan, de biztosan menedzserré és üzletemberré mutálódott Lars Ulrich próbál karakteres ízt adni dobjátékának, és ez hellyel-közzel sikerül is neki, megalkotva a „nekem-sincs-hangom-de-én-vagyok-a-nagy-feró" metalzenei megfelelőjét.

A fentieken túl gyakorlatilag minden tételről lehetne oldalakat írni, hogy miért hat még 2011-ben is élvezhetőnek, de ezt már számtalanszor megtették mások is, továbbá ez tipikusan az a lemez, amit legalább egyszer hallania kell stílustól függetlenül mindenkinek. Szomorú ugyanakkor, hogy a bandának 1986 óta nem sikerült rálelnie egy új és előremutató hangzásra, és inkább már csak az árral úsznak, de kár lenne a jövőjüket firtatni - helyesebb inkább „csak a szépre emlékezni", és mindenféle rossz szájíztől és előítélettől mentesen, önfeledten bólogatva ünnepelni a Master of Puppets 25. születésnapját.