Iced Inside - Icide Inside (EP) 

Új EP-vel jelentkezett Magyarország egyetlen komolyan vehető Children Of Bodom tribute-bandája, a Kovács „Viking" Erik vezette Bastards Of Bodom. Mivel a saját dalok sohasem képezték részét a tribute-zenekarok profiljának, ezért a budapesti székhelyű, ám nem kevés vasi vonatkozással bíró együttes úgy döntött, hogy a három számos EP-t az Iced Inside neve alatt hozzák ki, és a tételeket hallgatva csak reménykedni lehet, hogy ebből az évek során tendencia lesz. Valószínűleg több oldalról is meg leszek köpködve, de akkor is kénytelen vagyok azt mondani: ez a három szám kellemesebb és érdekesebb hallgatnivaló, mint az utolsó két Bodom lemez. Persze, ha akarnának, sem tudnának a srácok komolyabban elvonatkoztatni a finnek zenéjétől, azaz a black metalos vokáltémákat egyfajta könnyen hallgatható, dallamos power/heavy/anyámkínja metallal fuzionáló egyvelegtől, ám az összkép mégis olyannyira kedvező, hogy pofátlanság lenne „bodom-epigonként" aposztrofálni ezeket a nótákat. Sikerült továbbá véghezvinniük azt, hogy a rengetegszer ellőtt paneleket és zenei kliséket (melyeknek elkoptatásában főszerepet vállalt a szintén finn Norther, és ha már itt tartunk, az egyre inkább ingadozó színvonalú albumokat készítő Bodom is) megtöltsék élettel és egy olyasfajta, csontig hatoló hideg/rideg atmoszférával, ami a „partymetál" CoB-nak sosem volt az erőssége - többször beugrott nálam a Moonsorrow neve főleg a legjobban eltalált dal, az egyébként fekete pontos című Dead Night Falls kapcsán. Ez a tétel egyébként is kakukktojás a többi közt, ugyanis a szélvész tempók helyét egy érettebb, megfontoltabb, szinte doomos megközelítés vette át, és noha a Bodom lassabb tételeit csak egy combos koffein-beöntés után vagyok képes érfelvágás nélkül végighallgatni, a Bastards... bocs, Iced Inside-nál semmi okom nem volt az unalomra. Egy szó, mint száz, a saját dalok köszönjük szépen, még ha nem is száz százalékosak, de nagyon jók lettek, és zokszó nélkül elviselhető, sőt kívánatos lenne többet hallani belőlük.

Cavalera Conspiracy - Blunt Force Trauma 

Anno a DevilDriver új lemeze kapcsán jegyeztem meg, hogy tuskó-metálról van szó, és noha nem szívesen teszek ilyesmit, de most bocsánatot kell kérnem az amcsiktól, és vissza kell vonnom ezt a megjegyzésemet: a DevilDriver ugyanis költészeti szemináriumokról kiszabadult jazzprofesszorok önfeledt jammelése a Blunt Force Traumához képest. Két kedvenc brazil tesónk, Max és Iggor Cavalera újabb bőrt húznak le a klasszikus Sepultura sikeréről és elismertségéről, az eredeti értékhez semmit nem adva. Tizenegy (a bonus anyaggal együtt tizennégy) groove-os, trashes, punkos kapkodás olyan szövegekkel, amiktől még Lukács Lacinak is összerándulna a szemöldöke. Megdöbbentő egyébként, hogy a metaldobosok között istenként imádott Iggor milyen elképesztő egyhangúsággal kalapálja végig a lemez háromnegyedét, alig-alig villantva meg, hogy milyen tudás birtokában van. Őt ellenpontozza az ifjú gitárzseni, Marc Rizzo (Soulfly), aki a legtufább hc-s szösszenetekbe is olyan öncélú, se eleje, se vége gitárszólókat volt képes elhelyezni, hogy a hallgató nem ritkán elbizonytalanodik, hogy most éppen Cavalera Conspiracy-t hallgat, vagy (kis túlzással) esetleg Satrianit. Vannak ám vendégzenészek is, mint például a Lynch Mob című nótában vendégéneklő Roger Miret, aki a hardcore-nagyágyú Agnostic Frontból lehet a leginkább ismerős. Koncerten bizonyára brutál nagyot csapnak az ember arcába, de a monotónia és - mondjuk ki - ötlettelenség ez a fajta tömény esszenciája lemezen hallgatva porba sújtóan unalmas hosszú távon. A rendkívül fantáziadús, szépen megrajzolt és szemet gyönyörködtető borítóról már ne is beszéljünk... Megrögzött Sepultura, Soulfly rajongók és azok, akik csak most ismerkednek ezzel a stílussal, nyilván örülni fognak a Blunt Force Traumának, de aki nem tegnapelőtt kezdett metalt hallgatni, valószínűleg elintézi egy legyintéssel.

The Haunted - Unseen 

Ösztöntrash után agyas modern metal - és nem, ezúttal nem csak az előző Cavalera Conspiracy-koronghoz hasonlítjuk a svéd The Haunted vadiúj lemezét, hanem akár a saját életművüket is jellemezhetnénk így. A korábban főleg a Slayer eszköztárával dolgozó banda meglépte most azt, amire nem sokan képesek, vagy ha igen, jó eséllyel belebuknak: szinte teljes zenei hátraarcot vágtak le, és szakítva saját hagyományaikkal, szembemenve a rajongói igényeknek és a sajtó elvárásainak megcsináltak egy minden ízében kísérletező lemezt. Jómagam szinte maradéktalanul véve vevő voltam a The Haunted előző, agresszívebb csapásaira, és éppen ezért kimondottan szeretném utálni az Unseen-t és leköpködni az új irányvonalat, de a dalok annyira erősek, hogy egyszerűen képtelen vagyok rá. A számok kivétel nélkül már első hallás után menthetetlenül rögzülnek - legyen szó akár egy technikás, dallamos (na ja: svédes) gitárdallamról, vagy egy bizarrságában is megragadó énektémáról. Apropó, ének: Peter Dolving korábbi dallamkezdeményeitől rendszerint az ember instant Balázs Paliért kiáltott, de az arc szemmel láthatóan rengeteget fejlődött, továbbá megtalálta azt a hangtartományt, ami jól áll neki, így a mikiegeres nyekergések és vigyorfakasztó eltévelyedések kora hála az égnek véget ért. Az biztos, hogy ezért a pálfordulásért a The Haunted kapni fog hideget-meleget, de remélem, az esetleges negatív visszhangok nem térítik el őket az általuk kijelölt ösvényről.

Trap Them - Darker Handcraft 

Érdemes néha körbenézni az underground rock/metalban: persze, a töméntelen mennyiségű szar természetesen ott is jelen van, ám néha az ember belebotlik egy olyan kiváló bandába, mint a Trap Them. Biztos vagyok benne, hogy az a tizenhárom ember, aki Magyarországon ismeri az amcsi crust/grind/hc négyest, tűkön ülve várta a Darker Handcraft megjelenését, és számukra nem is okoz a korong meglepetést: kompromisszumok nélkül darálja le a hallgatót a Trap Them bő fél órában. A „Hööö?! Ezek kik?" felkiáltással szemöldöküket felrántó maradék 99,9% pedig vagy elmenekül az első hangpróba után, vagy (ha vevő a szélsőségesebb zenékre) új kedvencet avat. A probléma, ami ezeknél a bandáknál többnyire kiveri nálam a biztosítékot, itt nem áll fenn: a dalok bármilyen hihetetlen, de megjegyezhetőek, és muzikálisan is teljes mértékben rendben van az anyag, minden zenész teljes mértékben uralja a hangszerét, ami persze ezen a szinten már elvárható. Nálam a kedvenc a hármas Every Walk A Quarantine, melynek nyitóriffje egyszerűen tananyag kell, hogy legyen ezzel a radikálisan antikommersz stílussal próbálkozó gitárosoknak, de a többi dal is egységesen magas színvonalú, intelligens aprítás. Persze, ha a semmirevaló borítót már a Cavalera-tesóknál is kifogásoltam, úgy illik említést tennem róla itt is: okádék, semmitmondó, unalmas, de azzal a lemezzel szemben itt legalább a belbecs szórakoztató és megnyerő. Minden extrém metal rajongónak kötelező, akár ismeri őket, akár nem.

Klipszemezgető

Trap Them - Every Walk A Quarantine  

The Haunted - Unseen 

Cavalera Conspiracy - Killing Inside 

Iced Inside - Dead Night Falls