Children Of Bodom - Relentless Reckless Forever 

Nemrégiben az Iced Inside EP-je kapcsán utaltam a finn melodeath/black/heavy/power/istentudja Children Of Bodom egyre inkább halovány teljesítményére - tettem ezt azért, mert noha az első négy lemezüket a maguk nemében a mai napig mesterműnek tartom, a 2003-as Hate Crew Deathroll óta mintha kiveszett volna belőlük az a tűz és lelkesedés, ami annyira szerethetővé tette őket. Az azóta önmagát egyre inkább prostitualizáló banda frontembere, Alexi Laiho nemrégiben azt nyilatkozta, hogy már csak azért írnak új zenét, hogy turnézhassanak. Ez az egy mondat gyakorlatilag előre is vetíti, mi a probléma az új kiadvánnyal: annyi lélek van benne, mint egy üres sörösdobozban. Már a nyitó Not My Funeral is megfelelően közhelyes ahhoz, hogy mindennemű előzetes elvárásunk (ha volt egyáltalán ilyen) azonnal elfelejtődjön - van benne agyoncicomázott gitárszóló és trademark CoB billentyűfutam, de valahogy az egész mégis teljesen erőtlenül jön át. Alexi károgását korábban is érte már bőven kritika, ám témái eddig valahogy sosem fulladt olyan monotóniába, mint itt - gyakorlatilag egy hangszínnel üvöltözi végig a lemezt. Főleg épp a klipes Was It Worth It?-ben nyílik ki az ember zsebében a bicska. Igaz, hogy unalmas és lelketlen az egész, de attól még mindig jobb, mint a legtöbb hasonló stílusban szenvelgő csapatok 90%-a, és aki eddig feltétel nélkül szerette őket, valószínűleg most sem fog csalódni. Ja, és még valami: az előző ZenesaRockban rendre kifogásoltam a pusztulatos borítókat: nos, a CoB-nál egy nem túl ötletes, ámde igencsak szépen megrajzolt grafikával van dolgunk, ami egy fokkal csökkenti a Relentless Reckless Forever egyébként összecsapottnak ható összképét.

Szerintem: 6/10 - Szódával elmegy

Protest The Hero - Scurrilous 

A kanadai csapat számomra az év első nagy meglepetése. Noha pár éve már mindenki sugárban okádik a metalcore-tól, mint műfajtól, azért a stílus nagy öregjei (KSE, Unearth, vagy a nálunk is bemutatott Darkest Hour) még mindig képesek hozni azt a minőséget, amit megszoktunk tőlük - a feltörekvő, ismeretlen csapatokat azonban már jó ideje csak három lépés távolságból szemléltem. Aztán belebotlottam az ismertető tárgyát képező Scurrilous című lemezbe, és leesett az állam. Számomra teljes homály fedte eddig a kilétüket, pedig ez már a harmadik korongjuk. Utólag pótolva a diszkográfiájukat elmondhatom, hogy a 2005-ös Kezia és a 2008-as Fortress is ütős darabok, de a Scurrilous már pár hallgatás után is egyértelműen a Protest The Hero eddigi legjobbja, és valószínűleg az év végi listámon is igen előkelő helyen szerepel majd. Dallamos, de nem langyos; progresszív, de nem fullad önkielégítésbe; megjegyezhető, de mégsem túl slágeres - egész egyszerűen a Protest The Hero minden aspektusban megtalálta az arany középutat, megírva tíz könnyen megszerethető, igényes prog/metalcore dalt. Noha az időnként elég meredek dallamvezetésű énektémák önmagukban is érdekesek és élvezetesek, helyenként - mint a személyes kedvenc Hair-triggerben - női énekkel is megtámogatják őket. Röviden: abszolút hallgatóbarát, mégis előremutató metalzene, a műfaj szerelmeseinek kötelező darab!

Szerintem: 9,5/10 - Kihagyhatatlan

Klipszemezgető

Children Of Bodom - Was It Worth It? 

Protest The Hero - C'est La Vie