Mindig van új a nap alatt. Noha különösebben nem tartottam magam soha filmes expertnek, azért - meglehetősen balgán - úgy éreztem, igazi meglepetés már nem érhet a bugyuta filmes ötletek terén a Hegylakó 2, a vérszegény vámpírok trilógiája és Arnold Schwarzenegger, a terhes anyuka után. Különben is, világéletemben igen szívesen ástam magam bele a B-ZS kategóriás alkotásokba, nagyrészt - erős eufemizmussal szólva - kevésbé jó filmeket találva. Aztán jött a Török Star Wars, mely sokak által a világ legrosszabb filmjének nem annyira megtisztelő titulusát érdemelte ki, de vajon méltán?

Nos: adott 3-4 jól futó, sikeres amerikai mozi, melyek ilyen-olyan okokból nem jelenhettek meg az adott időben Törökországban (1982-t írunk), gyúrjuk össze őket, vágjuk ki a látványosabb, technikailag elérhetetlen jeleneteket és a felismerhető zenéket, csapjunk hozzá egy máskülönben teljesen használhatatlan forgatókönyvet Muratról és Aliról, a két űrkadétról, majd mindezt az egyveleget forgassuk le egy teljesen török stábbal. Válasz ez a kérdésre?

Egy kis történelmi háttér: a 70-es évektől az amerikai filmipar termékei kezdtek egyre inkább globálisan elismertté és elérhetővé válni a civilizált világ minden pontján, az eddig is leginkább mókaszámba menő török filmek készítői - látván például az ET, a földönkívüli és a Csillagok háborúja akkor még hihetetlennek tűnő sikerét - rájöttek arra az egyébként nyilvánvaló tényre, hogy haladniuk kell a korral, ha a közönségüket szeretnék valahogyan megtartani. Képtelenség versenyezni olyan filmekkel, melyek költségvetése egymagában több egy egész ország egész filmiparáéval, így egy kiút maradt (a másik a pornó, de ezt most inkább hagyjuk): használjuk fel más szellemi termékét nyersanyagként!

Ilyen alkotói folyamat játszódott le Çetin Inanç, a Török Star Wars rendezőjének fejében. Mielőtt azonban továbbmennénk, pár szó a címről: nem, nem én bakiztam, ténylegesen Turkish (gy. k. török) Star Warsként futottak a bootlegek az USA-ban is, ám az igazsághoz hozzátartozik, hogy van egy másik, alternatív címe, mely az egyébként pusztulatosan röhejes plakátokon szerepelt: Dünyayi kurtaran adam, azaz „A férfi, aki megmenti a világot". Ez a férfi pedig nem más, mint - és innentől spoilerezünk, bár minek...? - Murat, az űrkadét, akit egyébként a forgatókönyvet is jegyző Cüneyt Arkin alakít. Utánanéztem, és 1982-re, a Török Star Wars elkészültére Arkin mögött már több évtizedes filmes karrier állt - ha valamiben szerepelt, az eseményszámba ment. Úgy kell nagyjából elképzelni, mint egy török Rudolf Pétert. Más kérdés, hogy nincs a világon annyi tudatmódosító, ami ekkora kupac tudod-mi megírását váltaná ki Rudolf Péterből.

A nem kevesebb, mint két perces kreditlista (mely kimerül a nevek fekete háttérre vetítésében - nem kamu, ld. képünkön) után már jön is a nyitójelenet, mely megalapozza az egész film epikus hangvételét: az egyenesen az első Star Wars részből kiollózott X-szárnyúakról és a Millenium Falconról szóló montázsai ügyesen keverednek az orosz űrprogram felvételeivel. Narrátorunk - aki a szövegtempóból ítélve igyekszik minél hamarabb túlesni az egészen - elmeséli, hogy az űrkorszak beköszöntével óriási technológiai ugráson esett át a Föld (igen, EZ a Föld), és sikerült gyarmatosítani több bolygót is. Valamiért az emberi faj ugyanakkor visszacsúszott a törzsi, primitív társadalomba, és a bolygó felszíne is elpusztult. Ennek okaira a narrátor ugyan nem tér ki, de számunkra nyilvánvaló: valahogy meg kellett ideologizálni a meglehetősen unalmas helyszíneken játszódó, Törökországban felvett jelenetek létjogosultságát két űrcsata (szintén a Star Warsból) között.

A Föld - mint már annyiszor - ismét támadás alatt áll, ám aggodalomra semmi ok: az emberi agyak molekuláiból összetákolt védőpajzs egyelőre biztosan áll... És ha első olvasásra azt hinnéd, hogy ez már önmagában elég nagy baromság: a Halálcsillag (bizony, az eredeti) valójában a Föld az említett agypajzs mögé burkolva. Négy perc telt el a másfél órából, de a félszeg mosoly az arcomon ekkor kezdett feszült szemöldökráncolássá mutálódni. Ezt követően találkozhatunk Murattal és Alival, két bátor überfickónkkal, akik kényelmesen ücsörögnek motorossisakjukban, miközben mögöttük egy vélhetően nagyképernyős tv-n repkednek az X-szárnyúak. De jaj, megtörténik a baj, mikor is Muraték kénytelenek kényszerleszállást végrehajtani, miközben a drámai aláfestést az Indiana Jones főcímdala adja. Főgonoszunk, nem-Darth Vader is megmutatja magát, akinek halála valószínűleg a legviccesebb haláljelenet, amit életemben láttam, ami önmagában nem kis szó. Mellékeltem a film utolsó 9 percét, tessék végigizgulni, higgyétek el: érdemes. Aki aggódna nem-Luke és nem-Han sorsáért (van ilyen?), megnyugtatom: a lóháton érkező tatuini csontvázhadsereg és a focicsapat-kabalák nem ellenfelek Murat és megbízható papírmasé-kardja számára.

 

Felesleges részletezni az összes jelenetet, legyen elég annyi: az összes kulcsmomentum megelevenedik Mos Eisley kocsmájától kezdve egy végső, apokaliptikus csatáig Murat és a Gonosz Varázsló között. Visszatérve legelső kérdésünkre: tényleg ez lenne a világ legrosszabb filmje? Nos, kétségtelen, hogy az átlagnál jóval gyakrabban ösztönzi a nézőt hajtépésre vagy hangos „neeeeeeeeeee" felkiáltásokra, azért nálam személy szerint még mindig a Batman és Robiné ez a megtisztelő cím, de mindenképpen dobogós alkotásról van szó. Mai szemmel nézve, a jogdíjperek és a plágium-érzékenység világában elképzelhetetlen, hogy egy rendező ilyen szégyentelenül ollózzon ki nem csupán zenéket (Ben Hur, Flash Gordon, és a fő témaként operáló Indiana Jones), de teljes jeleneteket más filmekből, és azt a saját nevével kiadja, így ebből a szemszögből úgy tekinthetünk a Török Star Wars-ra, mint egy archeológiai leletre. Nem feltétlenül egy antik kultúra képzőművészeti alkotására, hanem egy rég kihalt állatfaj megkövesedett végtermékére, mely különösebb értéket nem képvisel. Mellőzve a hasonlatokat, ez az „annyira rossz, hogy az már... rossz" kategória jeles képviselője, ajánlott mindenkinek, akinek akad felesleges agysejtje.