Ezzel a bevezetővel mentegeti első önálló nagylemezét a színész-író-zenész Hugh Laurie.

Mindenki tudja, ki ő. Azt már kevesebben tudják, hogy mióta a Dr. House sorozat elindult, Hugh Laurie egyfajta zenei tanácsadóként/rendezőként is közreműködött benne. Ő választotta a sorozatba olyan előadók zenéit, mint a Massive Attack, José Gonzalez vagy a Gorillaz, plusz akik legalább öt részt láttak a filmből, biztosan elkapták őt gitározás vagy zongorázás közben.

Bármilyen régóta is zenél Laurie, valamiért csak most jelent meg ez a lemez. Let Them Talk a címe. Pedig bármikor kiadhatott volna bármit, ha akar. Biztos vagyok benne, hogy ha egy tehetségtelen nulla volna, aki bunkósbottal piszkál egy MIDI-billentyűzetet, azt is rögtön megjelentették volna milliós példányszámban, csak azért, mert ő House.

Ám Laurie nem akart ilyen blöff-albumokat. Ehelyett kiadott 15 dalt - klasszikus blues, jazz, gospel és r&b standardokat -, egy olyan zenei világból válogatva őket, amely közel áll a szívéhez.

A lemez mentegetésére valóban szükség van, sőt, még az album címe is mintha azt sugallná, hogy egy önbizalom-hiányos Laurie megpróbál a várható negatív kritikai recepcióra fittyet hányni. Nem arról van szó, hogy rosszul csinálná, amit csinál, hanem arról, hogy ez a zene tényleg nem az déli zene, amire a számok címei alapján számíthatunk. Hiányzik belőle az a fajta lélek.

Viszont van benne másfajta lélek. Európaizált fekete zenét hallhatunk itt, a kísérő zenészek pedig legalább olyan jók, mint House segédorvosai a sorozatban. Jó volt tehát tisztázni, hogy az éneklő-zongorázó doktor itt most nem törekszik autenticitásra, hanem csak eljátszik néhány dalt, amit szeret. És ez a szeretet átjön.

Zenészi képességeiről rögtön az első számnál meggyőződhetünk. A St. James Infirmary háromperces intrójában megmutatja, hogy tud zongorázni, utána pedig, hogy énekelni is.

A lemezen olyan előadók is közreműködnek, mint Tom Jones, Irma Thomas, Dr. John vagy Allen Touissaint, ám egyikük sem homályosítja el a meglepően erős hangú Hugh Laurie-t, aki a billentyűk mögött is magabiztosan megállja a helyét.

Általában lágyabb melódiák csendülnek fel a lemezen, de találunk gyorsabb tempójú „bárzenét" is. A számok egy részét biztosan sokan hallották már olyan előadóktól, mint Louis Armstrong vagy Ray Charles. De az ismert New Orleans-i blues és jazz standardok mellett olyan meglepetések is megbújnak, mint a Battle of Jericho című gospel.

Ha fülelünk, időnként Laurie nevetését is elcsíphetjük, ami kétségtelen jele a spontaneitásnak és örömnek, amivel ezeket a dalokat felvették.

Amerika legjobban fizetett televíziós színésze kihasználja színészi hang- és előadó-technikáját is a Buddy Bolden's Blues-ban és a The Whale Has Swallowed Me-ben, amelyekben drámai narrátor-énekesként jelenik meg.

A Tipitanába nagy bedobással veti bele magát, a klasszikus Swanee River fájdalmasan induló első másodpercei után pedig hirtelen egy térdcsapkodós amerikai kocsmában találjuk magunkat, majd európai cigányos-franciás elemek is bejönnek. Kiemelkedő pontja ez az albumnak.

Tizenöt darab jókedvvel, energiával és szeretettel előadott, változatos érzéseket közvetítő szám. Nem fogja meg azokat, akik nem kedvelik a blues-t, nem fogja megújítani a zenei műfajokat, és valószínűleg hatalmas bevételeket sem fog hozni Hugh Laure bankszámlájára, de mindenképpen kedves lemez.

Kicsit olyan az egész, mint a klarinétos Woody Allen. Nem ő a legjobb a mezőnyben, de elég híres ahhoz, hogy az ember meghallgassa, és egyáltalán nem olyan rossz, hogy kidobja.