Milyen zenét játszik a Kistehén Tánczenekar? Nevezhetjük kultúrlakodalmas popnak, de a „crazy listening" sincs messze a nem létező műfaji meghatározástól. Különböző stílusok keverednek benne a legjobb arányban: ska, rock, pop, underground, cigányzene, reggae, balkáni zene, keringő, afrikai ritmusok és modern tánczene. A szövegek viccesek, meglepőek, egyszerűek, ám nem érdektelenek. 

A mostani időkről faggatta a manna.ro riportere az együttes zenekarvezető-énekes-szövegíróját, Kollár Klemencz-Lászlót.

Több mint egy éve van együtt ez a felállás, mennyire sikerült összeszoknotok?

KKL: Úgy látom, hogy most már nagyon. Nem volt nehéz összeszokni, mert akik az új Kistehén zenészei, azokkal én már szerettem volna korábban beszélni. Volt egy Melanko formáció, valahogy sok helyen láttam játszani a Bujdosót (a zenekar gitárosa ), és nagyon szerettem volna velük dolgozni. Tovább szerettem volna lépni, kicsit már ragadós volt az a stílus, meg az a világ, minden, ami abban volt.

Mennyire lehetett levetkőzni ezt a lakodalmas alter rockot?

KKL: Tulajdonképpen érdekes dolog ez: azt hiszem, hogy fontosak a dalok, hogy eleve a dalban legyen valami, de igazán a legfontosabb az, hogy kik adják elő, és hogyha az hitelesen van előadva, akkor gyakorlatilag egy ember keze alatt válik, érik valamivé, élettelivé.

Én azt gondoltam, hogy a Szájbergyereket ez a formáció már nem fogja játszani, de teljesen rácáfolt erre ez a zenekar - játssza a saját Szájbergyerek-verzióját.

Ez azt jelenti, hogy a 2010 januárja - ekkor alakult az új Kistehén - előtti dalok is működnek ezzel az új formációval?

KKL: Igen. Vagy az van, hogy egyáltalán nem játsszuk a régi dalokat - és csak az újakat játsszuk, mert az új dalok rockosabbak, súlyosabbak, komolyabbak, másabbak, másfajta a hozzáállás is -, vagy ez van, és ez nagyon radikális váltás. De közben meg szeretek a régi dalokból is sok mindent. Ezek a dalok sem maradtak ott, ahol voltak: előre tudtak lépni, több dologgal tudtak megtöltődni. Már fárasztóak voltak nekem, de valahogy így újra lettek teremtve.

Tavaly a Szigeten a Cseh Tamás emlékkoncerten a Budapest című dalt olyan tartalommal töltöttétek fel, hogy úgy hangzik, mintha egy nyolcvanas évek eleji újhullámos, alternatív zenekar játszaná. Így van ez vagy mellélőttem?

Bujdosó János (gitár): Egyáltalán nem örülök annak, hogy ha neked úgy tűnt, hogy a nyolcvanas évekbeli magyar zenére emlékeztet, nem mintha bajom lenne azzal a zenével, de szerintem nem így van. Szerintem sokkal karcosabban, sokkal élőbben, sokkal maibban szól, mint azok a zenék akkoriban.

Nem is tudnám, hogy hirtelen melyikhez lehetne kötni, szerintem egyikhez se. Szellemiségében rokon talán: a nyolcvanas években volt az, hogy valamilyen közönség felől érkező elvárásnak megfelelni egyáltalán nem kellett, hanem pusztán az önkifejezés volt a cél, vagy pedig az, hogy valami olyasmi dolgot hozzunk létre, ami nekünk tetszik és tökmindegy, hogy kinek tetszik.

Szóval ez a fajta gondolkodás ez ebben a számban is tettenérhető, de zeneileg nem annyira.

KKL: Jólesett azt a dalt megcsinálni. Különösebb kötődésem nincs Cseh Tamáshoz, voltak a kilencvenes években hosszú téli estéim, amikor sokat hallgattam, meg egyszer találkoztam vele a Balatonon, pont mikor a csernobili katasztrófa volt. Nem is tudom hova tenni ezt az egészet, hogy Bereményi meg Cseh Tamás: vannak, akik istenítik, s vannak, akik azt mondják, hogy jó előadó volt, de hát nem olyan különösen jó szövegek, ilyen lokális valami, budapesti, bartókbélaúti hangulata van, egy sokat ivó ember énekelget.

Az Elviszi a szél viszont egy Noir Désir-átírás, csak a szövege van lefordítva, az volt a Kalandorok című film zenéje. Más történet.

KKL: Nekem ami Cseh Tamásban és a Noir Désirben közös: egyrészt a Noir Désir-dal maga nagyon jó (a Le vent nous portera című szerzeményről van szó, a francia együttes Des visages, les figures című 2001-es lemezén jelent meg), másrészt érződik ezen a Noir Désir-dalon és Cseh Tamásban is, hogy ezek az emberek meghaltak abban, amit csinálnak, vagy gyakorlatilag ott táncolnak annak a szélén.

Feltettek mindent arra, amit csináltak. Valahogy ez hozzám közel áll. Nem sok minden lett változtatva az eredeti verzióhoz képest. Van egy szellemisége mindkettőnek, a Noir Désirnek különösen - és amögött van a háttérben az az ember, aki élte és éli most is az életét - Betrand Cantat, a zenekar énekese és szövegírója -, hogy felemelik a magasba, de közben megöli a feleségét, börtönbe zárják.

Minden dolog, ami ott mozog a háttérben, iszonyatosan tele van brutalitással és erőszakkal, kegyetlenséggel és minden rosszal, ami létezik. És közben egyszerre van valami hihetetlen felemelő, felszabadító, szabadságkereső érzés vagy attitűd, ami nekem nagyon szimpatikus. Nem vagyok én ennyire önpusztító, én sokkal jobban félek a világtól, a betegségektől, mindentől.

Többször mondtad interjúkban, hogy nem akarod azt csinálni, hogy Magyarországon ragadj, hogy harcolj a jobb fesztiválidőpontokért, meg hogy csak magyar nyelvű lemezeket adj ki. Mennyire sikerült ezt megcsinálni, mennyire lehet kilépni?

Vajdovich Árpád (basszusgitár): Az új célpontunk Anglia. Amerika nagyon messze van ahhoz, hogy meg lehessen hódítani. Egy cseh zenekar tíz évet koncertezett Amerikában ingyen, mire sikerült valamennyire befutniuk...

Lesz Angliában klipp, reklám, angol nyelvű lemez?

KKL: Készítenek először egy maxi-lemezt, amit terjeszteni fognak, rádiók fogják promotálni meg interneten lesz egy kampány, aminek részeként mi is kimegyünk koncertezni, és aztán meglátjuk, hogy hogyan fognak rá reagálni Angliában.

Készítettünk Londonban angol verziót négy dalból, kinti producerekkel, és kinti szövegíró írta velem a dalszövegeket. Talán több mint műfordító, inkább társíróként lépett be egy Jonathan nevű srác az egészbe, mert nem elég lefordítani, hanem olyasmit kell írni, ami az angoloknak is tud szólni.

Egyszerűen ott döbbentem le, hogy mennyire más kultúra. Tudtam eddig is, de vannak olyanok élethelyzetek, amit bárhogy fordítunk le, egy angol számára érthetetlen, mert olyan nincs, náluk úgy nem viselkednek emberek, nem tudják, miről beszélek. Ilyen dolgokat nem lehetett bennhagyni.

Azt várjuk tőle, hogy nagyobb koncertszervező ügynökséghez kerüljünk, akikkel Európában is tudunk turnézni. Igazából én azt látom, hogy pénz nélkül és nagyon sok munka nélkül nem megy az, hogy te kikerülj. Nincs semmiféle rendszere annak, hogy innen te valamit üzenj Európába. Vagy ha itt csinálsz valamit, akkor ez ne álljon meg a határnál, hanem ki tudjon menni, mint ahogy te, mint turista kimész. Nem tud, valósan nem tud, nincs támogatva államilag sem Magyarország részéről, ami nagyon fontos lenne.

Ott van Izland, vagy Svédország, vagy Hollandia, ahol ezt komolyan támogatják. Konkrétan tudják, hogy ez egy fontos ipar, egyrészt kulturális, pénzt is látnak benne és nyomnak bele pénzt is. Tehetség nincs kevesebb Magyarországon sem, mint Svédországban, de ott egy működő rendszert építettek.

De olyan híres magyar zenekar sincsen, mint a svéd Mando Diao vagy az izlandi Sigur Rós, hogy csak ezeknél az országoknál maradjunk.

KKL: Nagyon buta, fáradt példával élve: abból a levesből, amit melegítenek, lesz valami, amit meg csak úgy otthagynak állni, az egy idő után tönkremegy.

Te mennyire tettél fel mindent a zenélésre? Filmrendezőként dolgoztál korábban, színdarabokat írtál - azok a munkák megmaradtak, csinálod párhuzamosan vagy csak a zenélés marad?

KKL: Úgy vagyok vele, hogy próbálgattam sok mindent, és azt éreztem, hogy ezt tudom a legjobban csinálni. Tudok én filmet is csinálni, reklámfilmet, meg csináltam rövidfilmeket. Színdarabbal besültem.

Még írogatni szoktam, de valahogy ez jön a legkönnyebben nekem, zenélni és zenét írni. És ez esik a legjobban. Sok minden mással foglalkozom amúgy egyszerre, azok kellenek, mert nem tudok úgy csinálni, hogy egy dolgot, de azt nagyon. Csak úgy, hogy valami totál mást csinálok időnként.

Kb. egy év telt el a Picsába az űrhajókkal lemez óta. Tervezetek-e mást, másabbat?

BJ: Tervezzük. Még nem játsszuk, de van úgy három-négy téma, amin dolgozunk, csiszolgatjuk folyamatos, állandó jelleggel.

Kezdődik a nyár, fesztiválokon is látunk benneteket.

KKL: Igen, jövünk-megyünk. Kicsit sűrű lesz, mert jó lenne, ha az a három-négy dal kikerekedne tizenkettővé télre és ebből lenne egy nagylemez, mert ezeket nagyjából folyamatosan vesszük is föl, nemcsak írjuk. Fél lábbal benne vagyunk a stúdióban is ezzel az anyaggal.

Pont ez a lemez lesz az, amin mi vagyunk: most már annyira ismerjük egymást, annyira sokat zenéltünk együtt, annyira tudjuk, hogy ki mit tud ebbe adni, kinek mi az ő világa, amit ebben szeret és nem szeret. Például írtam egy szöveget az egyik dalhoz, Köszönni ki fog? a címe, amiben egy apa elég csúnyán, túl ultratkonzervatív módon neveli a fiát. Próbáltuk ezt a dalt, és a végére Árpi teljesen maga alá került a szövegtől, hogy ő ezt nem tudja feldolgozni, olyan rossz hatással van rá, hogy ezt ne erőltessük. Iszonyúan jók ezek a dolgok, na, hogy mi hogyan csiszolódunk egymáshoz. Azóta nem hoztam elő ezt a témát. Pont most van az, hogy valami tökjó dolog tud születni, ami mi vagyunk. És most mi vagyunk.