Kortárszenei felütés nyitásként

Az elsötétített színpad magányos fénycsóvája Szabó Tamás herflist pásztázta, s a kicsit hosszúra nyúló prológus halvány kétkedést indított el bennünk: nem leszünk-e egy presseri - kisérletező - stílusváltás "áldozatai"? Csak a sötétben felsejlő hangszerek, leginkább a színpadon elöl álló zongora és a számos mikrofon mutatta, hogy jó helyre jöttünk, itt ma este Presser Gábor fog fellépni - zenekarral. A felvezető szájharmonika-improvizáció viszont kezd rétestészta-effektust ölteni, s hogy viszontagságaink csak fokozódjanak, érkezik Presser - szintén harmonikával. Másra vártunk, talán egy azonnali billentyű-leütésre, arra, hogy "Miénk itt a tér", s ezt a teret (Sportház) az eddigi Presser-életmű generációk zenei izlését alakító ékkövei ragyogják majd be. Erre azonban még várni kell, viszont a beköszöntőben megtudjuk, hogy 2001-ben koncertezett Szombathelyen utoljára - legalábbis nagyközönség előtt. Közben megérkezik a zenekar. „Először playbackelni akartunk, de nem indult a magnó, ezért jöttünk ennyien!" - jött a jópofa indoklás a pódiumra lépő 14 zenészre. A már-már kortárs zenei stílusjegyeket felmutató, nehezen induló koncert első, igazán ismert és megmozgató dalai az „Én szeretem a túlerőt", és a „Rozsdás szög", de az igazi koncertélményt a műsor első negyedében elhangzó „A legvégén lesz még egy dal" jelenti. „Aranytorkú" vokalista hölgy, Voga Viktória és alt-hangú társa - aki hegedűn is játszik -, „Mókus" kíséri a zeneszerzőt - kezd kibontakozni és jó irányt venni az előadás.

"A csúnya fiúknak is van szíve" - teliholdas acapella

Fújunk egyet: mégsem lesz markáns stílusváltás. Annyiban viszont igen, hogy kiderül, ki is az az öt fiatalember a háttérben - a Fool Moon vokálegyüttes. „A fiúk megengedték, hogy elkísérjem őket erre a turnéra" - humorkodik Presser. Az acapellát - a kíséret nélküli, tisztán énekelt zenei műfajt - előadó énekesek „hangszerelésében" igazi zenei csemegévé édesül a „Csúnya fiúknak is van szíve" című dal. A közönség viszont még nem oldódott eléggé, hiába próbálják - többször is - megénekeltetni. Így hát marad a zene, no meg a történetek - merthogy Presser olykor-olykor mesél is. Például az elkövetkező dalról, és az Omegás kapcsolatokról. A „Gyöngyhajú lány" kezdőakkordjai után azonban hirtelen témát vált - nekünk pedig még várnunk kell a történet végére egy dal erejéig.

Presser Gábor "1koncert" projektjének főpróbáját tartotta Szombathelyen

Kóbor fehér farmerdzsekije és katarzis duóban

A Fool Moon-os fiúk tehát maradnak - mint az orgonasípok, ülnek lazán a színpad elején, s éneklik az ősomegás „Rettenetes emberek" című számot. Aztán újabb anekdota, Kóbor János hófehér famerkabátjáról - Presser még kékben sem látott előtte olyat -, no meg a már megpendített "Gyöngyhajú lány" történetéről, ami eleinte nem tetszett az akkor már népszerű Omegának. Pici éppen zenészpróbán járt náluk, s Kóborék megkérték, hogy játszon valamit. "Ez a legjobb?" - hangzott az "ítélet" a szám előadása után... Azóta tudjuk: köztük van ez a dal is! Presser három év múlva látta elérkezettnek az időt arra, hogy a fenti nóta a honi rocktörténet evergreen-jei közé kerüljön: "rájuktukmálta" a dalt. A történetmesélések során világosodik meg előttünk, hogy Presser Gábor nemcsak zeneszerző, zongorista, hanem igazi előadóművész, aki úgy teremt kapcsolatot a közönséggel, hogy közben szórakoztat és figyel. Nemcsak a nézőkre, hanem a zenésztársakra is. A dalok közben felemelt kéz ugyanis nemcsak az átélés és a színpadiasság megnyilvánulása nála, hanem a zenekar irányításának is jele. Ez talán nem is baj, hiszen 14 embert irányítani a színpadon nem kis feladat, főleg akkor, ha a zenészek fele a háta mögött ül. Kicsit zavaró ugyanakkor, hogy a színpadon fentlevő zenészekről mindez a koncentráció már nem mondható el. Össze-összesúgnak a számbeli szünetekben - láthatóan jól érzik magukat, csak ez furcsán veszi ki magát a nézőtérről szemlélve.

Voga Viktória és Presser Gábor

A következő szám egy vérbő duett, a „Mikor leszek a tiéd?" című LGT dal, melyet ezen az estén Szabó Tamás herflissel adnak elő. Igazi örömzene ez, ütemes lábdobogás, a székekben ring a közönség. Végre katarzis. A látvány is pazar - a fénytechnikusok itt igazán kitettek magukért. Ezután szinte természetes a hangulatváltás: az eredetileg Deák Billnek írt „Ne szeress engem" gyönyörű dallamai és Dusán által írt gondolatai vezetik le az előző percek lüktetését. A dal előadása azonban kicsit szellősre sikeredik az eredeti előadó nélkül, nekünk legalábbis jobban tetszik az öblösebb, magasabb regiszterekbe hatoló előadásmódban, mint ahogy az ma este szólt.

Örökzöldek a végére - a ráadásért megdolgozott a közönség

A szerelmes daloknak pedig nincsen vége - hiszen szinte mindegyik erről szól. Hol kimondjuk, hol nem, mi pedig hagyjuk, hogy a Katona Klári által sikerre vitt a „Szívemet dobom eléd", majd pedig a Loksi című dupla LGT-albumról a „Gondolj rám" ütemeire kalapáljon a szívünk. S mint egyfajta megerősítés, ezt követi a Hevesi Tamás előadásában sikerre vitt „Ezt egy életen át kell játszani", mely valljuk meg: a 15 fős zenekar előadásában jóval ütősebben szólalt meg. Nemcsak arról van szó, hogy énekhangok és hangszerek játéka ez, hanem példa arra is, hogy miként lehet egy közismert dalt élvezhetően bolondítani. Akár egy színdarab felépítése: a halk suttogás után az erőteljes, szaggatott ének következik, s a ritmusok csúsztatása kiemeli a zenészek virtuozitását - főleg miután az utolsó dallamok szinte észrevétlenül csúsznak át Presser első szólómezének (Electromantic) csúcsdarabjába, a "La Baletta No. 2"-be. A hangulat pedig továbbfokozható a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című opusz betétdalával, a „Valaki mondja meg"-gel. Ez már a hab a tortán. Több szempontból is, hiszen mindenki számára ismert, generációk himnuszává vált darabról van szó. Az eredmény vastapsban mérhető, majd a számot követően meghajlás és "függöny". Merthogy vége a koncertnek, legalábbis az újrázásig mindenképpen. Az ütemes tapsolás jutalma két kivonulás, mosolygás, integetés - de még mindig nem zenélnek. Presser mégis visszajön - egyedül. Pedig szívesen hallgatnánk egy újabb acapella feldolgozást, vagy akár az egész zenekart. De hiába, elvileg szólókoncerten vagyunk. Kérdéses persze, hogyha másfél órán keresztül társművészekkel zenélt, akkor most miért nem. Sebaj, két ráadással örvendeztet meg minket. A „Ringasd el magad"-dal megénekeltetett közönség ugyanis nem enged az első után, és még egy dalt követelt. Többre viszont nincs idő, a szél lassan elfújja az utolsó dalt is - a koncertértékű "zenei próba" felemásan, de inkább jól sikerült.

Presser és csapata