Csak bolyongok az utcán... a világ olyan, mintha valami üveg mögül nézném... a lábaim maguktól mennek a megszokott módon... ők tudják hova...

Olyan, mintha valami füst venne körül, az emberek, hangok, zajok távolian visszhangzanak...

Hirtelen izzó gyűlölet lobban! Mennyien élünk a Földön, látom őket, elmennek mellettem! Gabi, Te hol vagy? Miért szöktél meg? Hova mentél?

Aztán csitul a szenvedély s még egy kis szégyen is pirul arcomra, hisz ezt a sok embert is megannyian szeretik...

A lábaim csak visznek tovább, de én még mindig Rajtad gondolkodom. Téged kereslek, kutatva nézek az emberek közé, nem őket nézem, Téged nem lehet senkivel összekeverni, csak közéjük nézek, azt remélem, felbukkansz valahol...

Hisz az nem lehet, hogy a Világ nélküled van tovább... Nem megy sehova, csak van... Te vitted, húztad, ha kellett, ráncigáltad...

Az egyik nap még hevesen vitázunk, lobog benned is a tűz, érvelsz, és elfogadsz érveket, megyünk valami felé, egy középút felé, ahol mindkettőnk lelke megnyugszik, senki nem adott alább a véleményéből, csak megtaláltuk a dolgok helyét...

Aztán másnap lelépsz? Hát hogy van ez?

Sokszor mondtad, hogy más bolygóról érkeztél és sokszor, amikor beszéltél, Weöres Sanyi bácsi jutott az eszembe... Remélem, most már ott vagy, ahol jó lenni... bár itt is jó volt, de ez csak egy a végtelentől véges időre külön választott tér... Mindezért én egy Weöres Sándor gondolattal szeretnék búcsúzni.

„Az ember kétféleképpen mentesülhet egyéniségétől: vagy alája-süllyed, vagy föléje-emelkedik.

Vannak emberek, kik úgy belemosódnak a tömeg-lélek alaktalanságába, vagy valamely züllöttség értelem-alatti áramába, hogy teljesen feloldódnak benne, eltompulnak és külön-létük csak látszat. És haláluk már csak e látszatnak halála: testük felbomlásával a külön-létük utolsó jele is megszűnik, végképp beleolvadnak a sötét, ragacsos áradatokra. Ez a kárhozat.

És vannak, akik egyéniségük fölé emelkedve, igazi lényükké a személytelen, örök mértéket teszik; halálukban úgy omlik le róluk a különlét, mint egy börtönfal és átömlenek időbeli, zárt életükből az időtlen, határtalan teljességbe. Ez az üdvösség. (...)"