De, talán kezdjük az elején! Hétrétország idei tematikája szerint nap-nap után más-más vidék kultúráját vette finomhangolt fókusza alá, ezen a napon pedig a délvidéké volt a főszerep. Már délutántól műhelybeszélgetések zajlottak építészet témakörében, olyan kortárs tervezőkkel és kivitelezőkkel, akik a modern technikák alkalmazásával nyúlnak vissza a régi idők, értékükből mit sem vesztett építőanyagaihoz, mint például a fa, vagy a szalma. Lajkó pedig hejgedővel inspirálta cizelláltabb gondolkozásra a megjelenteket.

Naptérte környékén már hosszú sor kígyózott a pajta bejáratánál, már ekkor lehetett tudni, hogy teltházas lesz a „buli", de ez Lajkó, vagy épp Dresch koncert előtt sosem meglepetés. Az viszont, hogy már a sorban álláshoz kobzával kísért népdalokat hallgathat a nagyérdemű, amolyan aperitif gyanánt, több emberben újraértelmezte az unalmas sorban állás fogalmát. Talán csak egy nyalókáját vesztett hároméves-forma kislány lépett mosolytalan a nézőtérre, ami ezesetben érthető is, de a többi közel négyszáz vendégnek egytől-egyig túlfeszítették a copfját.

Írásom végére könnyen rámaggatható lesz az elfogultság bélyege, megjegyzem okkal, ezért azzal kezdem, ami nem tetszett. Véleményem szerint kissé alultervezettre sikeredett a kihangosítás, mintha nem vették volna figyelembe a mérnökök a „terem" alakját. A nézőtér közepe mögött ülők már szinte bokába kapták a hangokat, ami akusztikus koncertnél nagyobb hendikep, mint egyébként, de vegyük úgy, mint ha mindenki a színpad közeléből hallgatta volna végig ezt a dallamorgiát, és ugorjuk is ezt a részt.

Néhány perces illendő csúszással lépett színpadra Lajkó-Brasnyó duett, hogy kettesben, amolyan első felvonásaként az estének, a már megindított hangulatban tartsák a közönséget. Koreográfiának sem lett volna rossz, de sajnos az volt a helyzet, hogy a dudás-konvoj egyenesen Tokajból érkezett az Őrségbe, és ez a távolság többszöri újratervezést igényelt tőlük, így közel fertályórás késéssel tudott csak Dresch Mihály csatlakozni harmadikként az összeszokott pároshoz. Azt el sem merem mondani, hogy a Besh O Drom-os Pettik Ádám volt a sofőrje. Magyarország - szerény véleményem szerint - legjobb kannása ma este más szerepet vállalt, nem lépett színpadra. De az már talán túl is ment volna minden érzékküszöbön.

Kijelentem: érdemes volt várni. Tudtam, hogy nem először lépnek így színpadra, mégis izgalommal teli kíváncsiság kerített hatalmába, mégpedig az a gondolat, hogyan tud két ekkora formátumú szólista egymás mellé kerekedni dallamaival, és nem pedig egymás fölé. Hát megmondom: játszi könnyedséggel. Úgy adogatták egymásnak a témákat, mint ahogyan két jókoma kínálgatja egymást a kulacsából. Nem szeretnék közhelyes lenni, de szinte passzolgattak. A közönség meg falta, egyre fokozódó eufóriával a Moldvától Vajdaságig érő dalostál kellemes zamatait. Az volt az érzésem, hogy itt nem is improvizáció folyik, mintha tervezett és jól begyakorolt mintákkal dolgoznának, persze ez csak részben lehetett igaz.

Misi hatalmas tudása és érzelemdús prezentálása olyan új színezetet adott a már jól ismert, kizárólag a szabadkai iskolára jellemző felharmonikusoknak, amit nehéz szavakra váltani, de aki már hallott ilyet, az belülről érzi, miről is írok. Ennek a zenének a befogadó helye nem a fülben van, hanem a szívben, azon belül is a lélekben. Amit még mindenképp meg kell említenem, az az alázat, amiből meglátásom szerint Brasnyó Anti rendelkezik a legnagyobb adaggal. Nyilván emiatt is nevezhettem korábban a brácsisták legnagyobbikának, mert ehhez a hangnemhez tényleg nagy adagra van szükség az alkalmazkodóképességből, és Anti készletei alázatból és együttműködő készségből kimeríthetetlennek tűnnek.

Úgy szállt el a nyolcvan perc muzsikával telve, hogy csaknem hiányérzete támadt az embernek a végén. Csak ennyi? Vége? Még! Kérünk még ebből, bármennyit! Dörgő vastapssal próbáltunk hálálkodni, amiért persze járt még egy dal, de ha úgy lehetett volna, tán még most is ott hallgatóznánk.