Van egy rendkívül szerencsés generáció, amely meglovagolhatta az utóbbi évtizedek gazdasági fellendülésének, politikai átalakulásának hullámhegyét. Ők azok, akik a hatvanas évek közepétől a hetvenes évek közepéig tartó időszakban születtek, akik már az átalakuló (nyitott, korszerű, nemzetközi szinten is versenyképes) oktatásban is részesültek.

Nagyon hamar találtak állást pályakezdőként (mert a rendszerváltáskor akut emberhiány volt a rohamléptekben szélesedő munkaerőpiacon), nagyon hamar jutottak felsővezetői pozícióba (őket már a piac farkastörvénye edzette). Ráadásul a huszadik század legnagyobb demográfiai boomjának szülöttei, sokan vannak, összetartanak, generációs farkascsorda, amelynek mindegyik tagja számíthat a másikra.

Ők azok, akik nagyon korán nyitottak előtakarékossági számlákat, akiknek még kis szerencsével sikerül kihasználni az összeomlófélben lévő szociális juttatási rendszer utolsó kedvezményeit. Utánuk azonban a vízözön és vesztes generációk sora következik.

A nyolcvanas-kilencvenes évek demográfiai krízisekor születettek kevesen vannak, és mindig mindenhova túl későn érnek. Ők már a telített munkaerőpiacon kell, hogy helytálljanak, mire  diplomát szereznek vagy szereztek, kiteljesedett az oktatási rendszer válsága. Diplomagyárak kilátástalan helyzetben lévő áldozatai ők.

Sokféleképpen nevezi őket az irántuk feltűnően érdeklődő szociológia. A „Pán Péter" nemzedék bélyege azt jelenti: ők azok a fiatalok, akik alig kapnak esélyt a felnövésre és az önálló életre. Mibe nem lesz részük? El kell felejteniük a közalkalmazotti státuszt és az azzal járó előnyöket. Az Európa-szerte zajló államreformok lényege a közszféra visszanyesése, költséghatékonnyá tétele.

Sem az állam, sem a multi nem életbiztosítás

Az orvosi és tanári diploma sem jogosít majd fel rosszul fizetett, de kiszámítható életpályára, stabil, életfogytig (aki megéri: nyugdíjig) tartó állásra. A legtöbb, eddig közszférával dolgozó területen is megjelennek a megbízási szerződéssel dolgozók, a kényszervállalkozók.

Míg a kilencvenes évek alatt a multik saját alkalmazotti hálózatot építettek ki, és számukra sokak által irigyelt munkafeltételeket teremtettek (juttatásokkal, kedvező munkafeltételekkel, képzésekkel), addig mára már a multi sem jelent életbiztosítást. Megnőtt a fluktuáció, a bedolgozók aránya, kivételezettek vannak, de egyre kevesebben, és egyre magasabb beosztásban.

Mi lehet a megoldás?

Paradox módon a kiszámíthatatlan munkaerőpiaci folyamatok legjobb ellenszere a jól eltervezett pályakép, aminek a mottója: mindig állj több lábon.  A „több láb" a munkáltatóra és a képzettségre egyaránt vonatkozik. Egy hajdani közalkalmazotti státusz ma jól felépített „bedolgozói mozaikból" áll. Több megbízó, kisebb munkák, sok lúd disznót győz alapon.

Harminc évvel ezelőtt az „élethosszig tartó tanulás" azt jelentette, hogy továbbképzésről továbbképzésre, tréningről tréningre tántorogtak az emberek, közben jól érezték magukat, és besöpörték a diplomákkal járó bónuszokat. Ma már a továbbképzés is sokba kerül, ezért érdemes a „bedolgozói mozaikot" kiegészíteni a „tanulmányi mozaikkal". Előbb kitalálni, hol és milyen munkalehetőségek adódhatnak, és azokhoz „hozzátanulni".

Annak, aki túl akar élni, nagyon korán meg kell tanulnia önmagának beosztania az idejét, az energiáját és a tehetségét. A következő évek alulfoglalkoztatása mellett még egy nagyon komoly veszély leselkedik: a „túlképzettek" jogainak csorbulása. Így jelentek meg az utcákon az egyetemi diplomával rendelkező utcaseprők, a doktori fokozatot tulajdonló titkárnők.

Ezek a kompromisszumok, amelyekbe nem szabad belemenni. Jó megbízás jobbat hoz, rossz pedig rosszabbat. A legtöbb segítséget a mobilitás növelése jelenti. Nincs jó munka ebben a városban? Költözünk. Az országban sincs? Tovább költözünk. Hiába költözünk, úgyse találunk? Rábízzuk magunkat a távmunkára. Ezek azok a kulcsszavak, amelyekkel a munkavállaló a saját hajánál fogva húzhatja ki magát a slamasztikából.

Ez viszont azt is jelenti, hogy nem csak mint munkavégző, de mint munkavállaló is képzettebbnek kell lennie az új generációnak, mint a réginek. A munkavállalási, vállalkozói engedély kiváltása, az adótörvények követése hozzátartozik a napi rutinhoz: ez sok-sok évtizeden keresztül nem volt így.

A közalkalmazottakat, a kollektív munkaszerződéseket ellenjegyzőket korszakokon át a szakszervezetek védték. Az egyedi munkavállaló egyedül is marad? Nem feltétlenül. A jogvédelemnek (ideértve a szakszervezeteket, a szakmai tömörüléseket stb.) több fóruma van, ezekkel pedig nem akkor kell ismerkedni, amikor az embert kár éri, hanem akkor, amikor végiggondoljuk: milyen kár érhet.

Végezetül azok, akiknek már biztosan nem áll majd a háta mögött a nyugdíjpénztár, akik egyre többet kell majd fizessenek az egészségügyi ellátásokért, azoknak egyetlen varázsszó nyújthat segítséget - legalábbis addig, amíg a jelenleg érvényben lévő állammodellek krízisben vannak: az öngondoskodás. Megtakarítás, megtakarítás és megtakarítás. Mondaná Lenin, ha élne.