„Hírportál, Porta il Paradiso, porta, a por felszáll, azután az se már...
Ne má! De bizony, csakis, csak azért is! Míg a világ, világ marad,
Rossz ellenében a jó, sötétség ellenében a fény,
Míg a kelő nappal a hegy is baktat, vagy fordítva,
Míg az ágak égre törnek, s zizegnek csillagok mezejében,
Míg kérges talpak lelkesülten tapossák a vályogot,
Míg alkotó emberek tiszta tekintettel ébrednek,
S tovább, tovább, még tovább ég felé, föld felé,
Égi-földi kapuk kitárt szárnyán át,
Míg az angyal földre nem száll..."
(Andreas el Mondo - Hírporlasz)

A hír hallatán, hogy Makovecz Imre 76. évében elment, kiszakadtak belőlem a sorok. Őserővel, egy szusszra, kikínlódva, ahogyan Imre bácsi épületei vétettek a tájból, ahogyan utat tört, helyet követelt minden alkotásában a hely szelleme, a genius loci. Valahogyan így történhetett élete is. Miként ő mondta: „Isten csöndjét az angyalok őrzik." Igen, ebben a zajos világban, ahol naponta...A csönd őrzőinek akad dolga bőven, mert a csöndnek híján vagyunk. A csöndnek és a szellem világosságának, az emberi tartásnak és a jellemes megtartásnak meg főként.

És mérkőzött, veszkődött, hadakozott, ellenszegült, szembe ment. A '70-es években az állami és hivatalos építészkörök által favorizált egyenvilággal, egyenépítészettel, a panel lélekprésével szemben tört lándzsát. Felsorakoztak mögötte sokan, és egyesületeket alapított, majd a Magyar Művészeti Akadémiát, ami éppen idén ért révbe, immár köztestületi rangra emelve. Az akadémia örökös elnökének választotta, közben a Kós Károly Egyesüléssel elindította a Kárpát-medencei mesterképzést az építészeknek, hogy amit az egyetem „fura ura" vonalas hiátusa elfelejtett volt tarisznyájukba tenni szakmailag, emberileg, műveltségileg a fiatal végzős építészeknek, azt pótolják. Miként? Egy közösséghez, tájhoz, emberléptékű vonalas-pókhálós tervekkel átszőtt szakmai lélekálommal, érzékenységgel, nemzetorientáltan. Így tehető meg, pótolható a pótolhatatlannak látszó, a szellemiséggel, lélekkel feltöltődés. Így igazítván helyre az idő óráját, vagy az idő zónáját? De mihez mit is? Vagy mit mihez képest is? A globális-helyi-regionális világ zötykölődő tesze-foszaságát akarta helyre billenteni. És farba is, miként őt ismerem. S ez így helyénvaló egy erkölcstelen, züllött, szakmaiságában tesze-fosza világgal szemben. Kiegyensúlyozni a egyensúlyvesztést úgy, hogy nem a pénztárcákból, a kufár szemléletből, hanem a lélek és erkölcs időtállóságából táplálkozó organikus építészetet tekinthessük a lélek és test szolgálóleányának. Ezzel is erősíteni akarta a kiüresedett világban élők szakmai és emberi hovatartozását, együvé tartozását. Hogy visszamentsék, pótolják azt a (maradék) magyar tájba és a határokon túlra is, ami még visszapótolható, mert elveszni látszik ebben a tucat özönárban mindaz, ami erőt adott nekünk 1100 és egynéhány éven át, itt a két folyó völgyében. Ott, ahol őseinket, dédszüleinket, szüleinket marasztotta bármilyen vihar, traumás történelmietlen áradat-idő.

Az elvágyódás, a visszavágyódás, a mesterlegény megmérettetés és a bujdosás is erről a közös tőről fakadt nála. Jól tudta ezt Makovecz Imre. Különben miként? Miként történhetett, hogy az ifjú, ereje teljében lévő sikeres és elismert építész, Kós Károly az utolsó mozdonnyal visszamenjen a Trianonban végtagok nélkül maradt Erdélyországba, Sztánába, s ott létrehozza a maga Varjúvárát, ahol kultúrára, alkotásra, szövésre, bútorfaragásra, épületemelésre, megmaradásra tanítsa övéit, a kalotaszegieket. Csak így történhet az emberrel - mondta példaképéről egy interjúban. Ha tenni akarsz valamit a megmaradásért, a fennmaradásért, az erkölcsért... És azt is mondta, hogy különös emberekkel - mint amilyen Kós Károly is volt - különös dolgok történnek. Így eshetett meg, hogy amikor temették a házsongárdi temetőben, az erdélyi magyar szellem ég alatti „panteonjában" vagy nyolcvan varjú szállt a fákra károgva. Így búcsúztak Varjúvár szellemi atyjától...

Miközben a csalásra kárhoztatott magyar lélek fölötti aggodalmáról beszélt, s a magyar melós évezredeken át genetikájában őrzött szakmai rafinériájáról, intelligenciájáról, arról nem panaszkodott, hogy tulajdonképpen sokan igen sokat tettek az ő ellehetetlenítéséért. Jó magyarosan keresztbe tettek annak az építésznek, aki a magyar építész szakma egyedüli külföldi elismerését jegyezhette az USA-tól Franciaországon át Finnországig és vissza. Aki 1991-ben felépítette Pakson a Szentlélek-templomot, kettős S-jelében felmutatva a világosság és sötétség, a nap és hold, férfi és nő dinamikus ellentét-párját, szimbólumrendszerét. Még 1985-ben mondta: „A magyar szerves építészet feladata, hogy szolgálja az Európai Közép ezoterikus létét. S nekilátott szolgálni, vívni, hadakozni, tervezni, kiviteleztetni...Templomok, közösségi épületek sokaságát Kolozsvárott, Százhalombattán, Dunaszerdahelyen, Csíkszeredán, Csíksomlyón, Pilisszántón, vagy 30 templomot. És Piliscsabán felépült tervei szerint a Pázmány Péter Egyetem épületegyüttese, majd a makói Hagymaház, az egri uszoda, csak Budapesten nem építtettek vele templomot. Ez fájó pont maradt haláláig.

Amúgy tervei szerint 1992-ben létrehozták Sevillában a magyar pavilont, a világkiállítás héttornyú templomcsarnokát, benne a gyökereivel együtt beépített tölgyfával, a világfával, az életfával, mert hisz egy épületnek olyannak kell lennie felülről, mintha odaejtették volna az égből, alulról meg olyannak, mintha az ottani „sárból" vétetett volna - vallotta. Miközben emelkedtek Sevillában a magyar pavilon katedrális-falai, csodájára gyűlt a világ. És nagy lelkesülten - bár a gondok akkorra már kicsúcsosodtak a torz magyar rendszerváltás közepette - mégis, nagy lelkesülten arról beszélt, hogy az egyesült Európai alapjait mi adtuk itt Közép-Európában azzal, hogy az 1867-es kiegyezést követően az Osztrák-Magyar Monarchia létrehozta a nemzetek kohézióját. No, ezen azután jól elvitatkoztak a történészek, a múltba fordulásra hajlamos magyar lelkek meg elgondolkodtak. Pedig tetszik vagy nem, így történt. Nem véletlenül szóratott szét, csonkoltatott meg 1921-ben Szent István országa. Imre bácsit meg hajtja belső meggyőződése. Minduntalan alámerül a gyermekkorba, a Kárpát-medence népi építészetének racionális, ám annál zseniálisabb világába, mindenben az organikust kutatja. A hegygerinc ívű épülettetőkben, szemöldökfákban, táltos-szárnyakban, angyali fényben, égben, holdban, napban. Motiválja, hajtja egy belső erkölcsi kényszer. Megépíteni azt az égbe szökkenő csarnokot, csarnoktemplomot...Erről 2002-ben így vallott: „Kezdettől azt az egy épületet szerettem volna megépíteni, amely az emberiség kezdete előtt állt." Hát mi ez, ha nem egy építészgéniusz Genezis-hitvallása?

Organikus - ízlelgetjük a szót Imre bácsi kapcsán. Pedig a nyelv is árulkodó. Mije is van az ablaknak? Van szemöldöke, szeme, szárnya, mint a középkori szárnyas oltároknak. No és mije van a háznak? Homloka, gerince, fara. Akár a tartással élő embernek; férfinak és nőnek. Ahogy diófát unokánknak, házat-hazát-templomot is? Hát igen. Makovecz Imre még a magyar nyelvben is a megtartó, organikus, összetartó ősi erőt kutatta.

Arról is beszélt szúrós tekintettel, hogy a nyugati kirabló világnak van mit tanulnia tőlünk, mert ellentétben velünk, míg mi védtük a keresztény Európát, ők kirabolták a nyugati kontinenst (Amerikát), s kirabolták Afrikát is (gyarmatosítás). Köztörvényes bűnözőknek nevezte őket, akik több kárt tettek az emberiségnek, mint amennyi keserűséget nekünk az oroszok okoztak. Hát akkor mi jogon oktatnak ki minket erkölcsről? - kérdezte.

Valahogyan így kesergett Imre bácsi, Makovecz Imre építészmester, az építészek mestere, akit lehetett szeretni, akiért lehetett lelkesedni és fordítva is, aki sok fejtörést okozott organikus épületeivel a kivitelező építészeknek, ám egyet ellenfelei is elismertek. Az utóbbi 50 év legkiemelkedőbb, nemzetközi hírű magyar organikus építészét tisztelhetjük benne. Még így félbe maradt, sok tekintetben beteljesületlen munkássága ellenére is - melynek szakmaisága előremutató. Organikus jelzővel aposztrofált fája - tekintsük a mi világfánknak, a Genezis fájának - , vagy kinek hogyan tetszik, ennek a fának a termését meggyőződésem, hogy az utókor fogja learatni - ami így együtt; Ybl Miklós-díj, Kossuth-díj, Prima Primissima-díj, Corvin-lánc ide vagy oda, szakmailag mindenképpen tiszteletet parancsoló.

Hogy melyik párt milyen mea culpával sietett nyilvánosság elé állni a szomorú hír hallatán? Ugyan kérem? A szó elszáll, de a tett megmarad. És rádöbbent bennünket. Igen, ennyi adatik meg egy kurucosan értünk aggódó-háborgó-élő magyar alkotónak, egy köztünk élő férfi léleknek. Úgy 75 év. Jobb esetben.

Azután? Maradnak az égre szökkenő csúcsívek, a templomos tornyok, a rajzpapírra vázolt égbe szökkenő templomok égi-földi kapukkal, maradnak az angyalos idők - miként ő mondaná. Amikor már csak Isten csöndjének őrzése a feladatunk.