A szarajevói Dubioza Kolektiv tagjai kamaszként élték át a délszláv háborút, eltévedt géppisztolygolyóktól tartva hordták haza nap mint nap az ivóvizet, lebombázott épületek mellett nőttek fel.

Az embertelen körülmények között mégis megtanultak muzsikálni, tömbházak pincéje helyettesítette a próbatermet, és éppen a nehéz és életveszélyes körülmények tették számukra olyan fontossá a zenét. Ennek köszönhető az is, hogy amikor komponálnak, szerzeményeikbe minden stílust belepakolnak, amit csak szeretnek.

Felsorolni is hosszú a műfajokat, amelyek összeolvadnak a Dubioza Kolektiv tégelyében. Van itt dub, hip-hop, reggae, ska, nu-metál, funk, pár elektronikus műfaj és nem kevés narodna muzika, azaz balkáni népzene. Az egészet pedig átitatja egy punkos attitűd, ami ezúttal nem csak póz, a fiúk komolyan veszik a társadalmi változások szükségességének kérdését.

Népszerűsítik a békét, a toleranciát, és felszólalnak a nacionalizmus és igazságtalanság ellen. Támogatták az emberi méltóságért és polgári öntudatért küzdő DOSTA! mozgalmat, tiltakoztak a politikai korrupció ellen, kormányellenes koncertet szerveztek a bosnyák parlament elé.

A héttagú zenekar időközben rájött, hogy ha sokat és hangosan szájalnak a hatalom ellen, akkor a Nyugat is felfigyel rájuk. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy idén megjelent ötödik nagylemezükön már kizárólag angol szövegeket találunk. (Ami nem annak hangzik, az is angol.) Nos, fel is figyeltek rájuk.

Wild Wild East című lemezüket a BBC úgy értékelte, hogy ez Bosznia-Hercegovina új hangja, plusz jelölték az év legjobb független albuma kategóriában. Jó, mondjuk tavaly is jelölték őket, de akkor még nem lehetett érteni, mit énekelnek, ezért aztán a dán Efterklang lemeze nyerte a díjat.

Dubioza Kolektiv: Wild Wild East. Koolarrow, 2011.

Traumákkal terhes kamaszkoruk ellenére életvidám, közönség-ugráltató fesztiválzenekarról van szó. De azért jó ismerni egy kicsit a hátterüket, mert így láthatóvá válik, hogy amit zenében csinálnak, az olyan, mint ahogy a gyerekek rajzolnak: minden vonalat „önmagukból" húznak ki a papírra.

Éppen ezért a lemezindító Wake Up című számot most egy élő előadásban hallgassuk meg.

A következő dal egyszerre fricska az Euróvíziós Dalfesztiválnak és Európa vezető politikai erőinek orra alá. Címe Euro Song, és hangzásában olyan, mint bármelyik harmadrangú gagyi szám, amely indulni szokott az Euróvíziós Dalfesztiválnak nevezett kontinentális giccsparádén.

Lényege, hogy Bosznia-Hercegovinát nem ismerik el az európai közösség teljes jogú tagjaként, kivéve amikor elérkezik az említett „fesztivál" ideje: „I'm sick of being European just on Euro Song".

Következik a ska-funk-rockos Makin' Money, ami olyan, mintha a Madness-t kevernénk a régi Red Hot Chili Peppers-szel. Majd meghallgathatjuk az erősen ironikus U.S.A.-t: „I am from Bosnia / Take me to America/ I really want to see / Statue of Liberty (...) Take me to Golden Gate / I will assimilate."

A Zdob şi Zdub-osan indító, majd sejtelmesen súlyos elektronikába váltó, később reggae-indusztriál-etno-rockba (ilyen állat nincs is) átcsapó Decisions a lemez egyik legjobb száma. Szövegét tekintve érett, zeneileg pedig talán a legkomplexebb az album dalai közül.

A funk-rockos Warning után jön a Move Ya, amely dubosan indít, de átmegy jamaikai és balkáni ízekkel kevert rockba. Időnként olyan, mint a Brains és az Irie Maffia találkozása, máskor a Kulture Shock-ra emlékeztet.

A Celebrate the Riot román dallammal kezdődik (mondjuk mi, hogy román dallam, de lehet, hogy bolgár, szerb, bosnyák... ki tudja), de ugyanúgy elkeveredik a jamaikai eredetű elektronikus stílusok és rockzenei műfajok útvesztőiben - anélkül, hogy eltévedne bennük -, mint az eddigi dalok. Ez is egy punkos szám tulajdonképpen, aszongyahogy: „Celebrate the riot, pull the government down".

A kemény riffeket nyomó Whistleblower után egy vidám pillanat következik. A fiúk megmutatják, milyen lenne Fat Boy Slim egyik legismertebb slágere, ha a Balkán-félszigeten születetett volna. Ez a Balkan Funk. (Ja, ebben van nem-angol szöveg is, bocs.)

Ahogy Almir Hasanbegović törökösen énekli, hogy „csékidáutnáu fánk szóul bráder", hát az priceless.

A 90's Surprise egy lassú búcsúzó, viszont határozott, és aktív fellépésre szólít fel a szabadságért és a népek közötti konfliktusok ellen, meg hogy egyáltalán ne térjenek vissza azok az idők, amelyek megnyomorították a srácok családját.