Kétféle műfaj, kétféle csalódás. Első lépésben két olyan lemezről lesz szó, amelyek megjelenésétől sokkal többet vártunk, és majdnem teljesítettek is egy elvárható szintet, leszámítva a tényt, hogy elég szarok lettek.

Kezdjük akkor egy kis elektronikus zenével, majd jöjjön némi "világzenétlenített" indie. A következő fejezetben pedig majd a keményebb rock és az elektronikus tánczene világában fogunk finnyáskodni.

Moby: Destroyed. Little Idiot, 2011.

A borító részemről elnyerte az év lemezborítója címet abban a minutumban, ahogy megpillantottam. A fotót maga Moby készítette a New York-i La Guardia reptéren, ahol bóklászás közben megpillantotta a feliratot: „All unattended luggage will be destroyed." (A felügyelet nélkül hagyott csomagokat megsemmisítjük.)

Olyan a hely a fotón, mintha nem létezne, mintha kitalálták volna. És a lemezen található számok is erre a különös határvidékre próbálnak elvinni. A lelkileg kiüresedett városokban botorkáló ember magányosságát közvetítik. Ehhez a sétához nyújtanak soundtracket.

De ezt várjuk-e Moby-tól? Tudja-e egy dúsgazdag 46 éves amerikai, hogy mi kell a mai zenehallgatónak, amikor minőségi elektronikus zenét szeretne hallgatni? Végül is tudhatná.

A baj nem ott van, hogy ezek a számok nem bulisak. Semmi gond azzal, ha valaki városi ambientet komponál vonósokkal, gitárral, fátyolos szempölökkel. Hanem az a baj, hogy Moby nem látja, mennyire egyszerűek és légkönnyűek ezek a számok. Azt hiszi, hogy összetettek és mélyek, pedig nem.

Moby-nak határozott véleménye van politikáról, állati eredetű ételekről, vallásról, emberi viszonyokról és a kiskutyák jogairól. De a Destroyed című lemezről valahogy minden gondolatot kifelejtett, és csak egy újabb csokor üres "Moby-popot" hozott létre.

Amikor az önmagát megelégelt ember annyit foglalkozik önmaga meguntságával, hogy az már önimádatba csap át - na ilyen ez az album.

Beirut: The Rip Tide. Pompeii, 2011.

Ez a lemezborító már nem a kreativitás csúcsa. Van még valaki, aki rohadtul unja már az erőltetett minimalizmust? No de lássuk inkább a zenét. Amerikai indie-folkrock és európai világzene keveréke - hiteles, szívből jövő dallamokkal - megcsavarva barokk poppal, ez a Beirut. Vagy csak volt?

Mitől olyan különös a Beirut hangzása? Amikor első lemezüket, a Gulag Orkestart hallgattam, és még semmit nem tudtam róluk, beletelt egy kis időbe, amíg rájöttem: attól, hogy nem használnak gitárt. A nyugati zenén nevelkedett fül számára ez ismeretlen hangzás; folk-rock muzsika gitár nélkül, szinte elképzelhetetlen.

A fúvós hangszerek meg a harmonika összjátéka azonban nemcsak hogy betölti ezt a hiányt, hanem erénnyé is emeli. Ráadásul Beiruték a balkáni zenét a felismerhetetlenségig átgyúrják, és csak egy erős hangulatot őriznek meg belőle - újabb erény.

The Rip Tide című lemezükkel ennek, úgy tűnik, vége. A balkáni hangulatot hozó zenét teljesen kiirtották, és feladták egyediségüket valamiféle nyavalygós reklámzene-hangzásért.

Vannak itt is fúvósok, ukulelék meg miegyebek, de nincs olyan dal, ami maradandó élményt okozna. Ha kiemeljük a kontextusból, és mondjuk elvisszük az Alpha Centaurira ezt az albumot, ahol meghallgattatjuk pár nyolckarú anorexiás ogréval, akkor biztosan azt mondják majd rá, hogy hiba nincs benne, ez jó lemez. Csakhogy ők nem ismerik a Beirutot, és nem tudják, milyenek voltak.

A világzene önmagában nem mindig jó, de hiánya úgy tűnik, meg tudja ölni a stílust. Beiruték eredetiek és ötletesek voltak, most pedig sikerült teljesen belesimulniuk az erőfeszítésektől mentes amerikai szoftrock-tájba, ahol depis férfiak ülnek kötött pulcsiban, és a messzeségbe révedve négynapos borostájukat simogatják. Hajaj.