Volt egy időszak Kelet-Európában, amikor nem lehetett úgy színházba menni, hogy valamelyik előadás alatt ne csendüljön fel valamelyik Tom Waits dal részlete. Körülbelül arról az időszakról van szó, amikor Waits elkészítette a színházi nyelv egyik megújítója, Bob Wilson amerikai rendező felkérésére az Alice + Blood Money duplalemezt.

Azóta enyhén szólva kikopott ebből a divatból, amihez valószínűleg az is hozzájárult, hogy elég ritkán adott ki újabb albumokat. Az Orphans című régi-új nótákat tartalmazó triplalemezt leszámítva meglehetősen régóta nem hallottunk friss dalokat a kalapos úrtól, egész pontosan hét évvel ezelőtt jelent meg utolsó „teljes értékű" nagylemeze, a Real Gone.

Nem csoda, hogy a rajongók tárt karokkal várták az új anyagot, ami a napokban került a zeneboltok polcára. Címe: Bad As Me. Azért is övezte a megjelenést ekkora várakozás, mert mindenki kíváncsi volt, hogy mit tud még mondani a tizenkettedik nagylemeznél tartó, 61 éves előadó.

Tom Waits: Bad As Me. ANTI-, 2011.

A Bad As Me sem előre- sem visszalépésnek nem nevezhető Tom Waits karrierjében. Az újszerű hang, megszólalásmód és stílus, amit Waits hozott a zene világába, már elég régen beágyazódott a köztudatba, ő maga pedig besorolhatatlan alternatív-avantgárd underground előadóból milliók által imádott zenész-színésszé avanzsált.

Magyarán: a bomba évekkel ezelőtt robbant, butaság lenne újabb bombát várni tőle akár stílusban, akár előadásmódban. Tom Waits hangja továbbra is olyan, mintha részegen lenyelt volna egy gramofont, majd az őszi hideg esőben kifeküdt volna egy temetőbe. Stílusa pedig ugyanaz, mint az előző egy-két évtizedben.

A Chicago című nyitódal egy vágtató ritmusú, waits-esített gospel fúvósokkal, és legfőbb funkciója az, hogy megmutassa: maradt még spiritusz az öreg zenészben. Ezt követi a Raised Right Men című dark blues, be-bevonító orgonával, és olyan ritmusalappal, mint amilyet a nyuszi művel a Log Jam sorozatban.

Jön a Talking at the Same Time, egy neo-noir hangulatú dal, amelyben előadónk Twin Peaks-es zenei aláfestéssel meséli el a maga lírai módján a pénzügyi válságot. A Get Lost azonban már olyan, mintha Waits megette volna vacsorára Jerry Lee Lewis-t.

A Face to the Highway-ben ismét belekóstolhatunk Tom Waits jellegzetes, balladai stílusú költészetébe: „Ocean wants a sailor / Gun wants a hand / Money wants a spender / And the road wants a man."

Ezt követi a Pay Me, amely egy vándor művész szentimentális memoárja szomorkás ír dallamra írva, majd a Back in the Crowd, ahol folytatódik a szentimentalizmus, hawaii motívumokkal fűszerezve. Tom Waits rengeteg arca közül erről az egyről tudom biztosan, hogy nem bírom különösebben, és lehetőleg skippelen az ilyen számokat.

Jön a címadó dal, a Bad As Me, amelyben megszólal Waits-ünk Screamin' Jay Hawkins-os énje. Ez egy hangosbeszélőn előadott ének, amit időnként megszakít egy-egy (hangosbeszélő nélküli) ördögi sor, hogy kiderülhessen: Tom Waits gonoszabb, mint valaha.

Ilyenekről van szó itten: „You're the head on the spear / You're the nail on the cross / You're the fly in my beer / You're the key that got lost / You're the letter from Jesus on the bathroom wall / You're mother superior in only a bra / You're the same kind of bad as me."

Ismét lasúbb, érzelmesebb vizekre evezünk, ám ezúttal egy nagyszerű dallal: a Kiss Me megszólalásig hasonlít a Blue Valentines-ra (1978), különbség leginkább a felvétel minőségében van, ez most szándékosan lo-fi, mintha magnószalagra rögzítették volna egy krumplizsákokkal teli pincében.

A Satisfied a Heartattack and Vine (1980) párja, és a Rolling Stones I Can't Get No Satisfactionjének antitézise. Meg is szólítja őket („Mr. Jagger and Mr. Richards, I will scratch where I've been itchin'"), miközben a gitárt éppen maga Keith Richards nyúzza mellette vendégzenészként.

A Last Leaf Tom Waits Closing Time-os korai korszakát idézi fel, csak most 61 évesen sokkal erősebben hangzik az, hogy „I'm the last leaf on the tree / The autumn took the rest / But they won't take me". Ez a szám egy duett egyébként, mégpedig az előző dal gitárosával, a Stones-os Keith Richards-szal.

Jön Hell Broke Luce, egy gyors menetelés köré rajzolt avantgárd zenei táj, dübörgő ritmussal, tapsokkal, hardrockos gitár-villámlásokkal, ami a Laibach-ot juttatja eszünkbe. Háborúellenes pokoli szám tele disszonáns zajjal és üvöltő hangszerekkel.

Az utolsó dal a New Year's Eve, egy ünnepi lassú szám, ami magába építi az Auld Lang Syne-t, és legfontosabb erénye, hogy valószínűleg játszani fogják a rádiók újév környékén.

A Bad As Me egy becsületesen megírt és összeállított lemez, ám csalódást okozhat, hogy szinte teljesen hiányzanak belőle a Tom Waits-re jellemző kísérletezések. A Real Gone óta eltelt idő egyáltalán nem fedezhető fel rajta sem energia szempontjából (ami jó), sem zeneileg (ami már nem annyira). Sőt, az a lemez „haladóbbnak" nevezhető.

Vagyis a Bad As Me akár tíz évvel ezelőtt is készülhetett volna. Ám tartalmaz annyi változatosságot, hogy bármelyik Waits-korszakot is kedveljük, találunk rajta nekünk való számot.