A Cream-es Ginger Baker szereléséhez hasonló sokaságú dobot és cint felvonultató ütősökön kihívóan csillogott a vörös reflektorfény. Az izgalmakat fokozta, hogy Magyarország washingtoni nagykövete, a gitármániájáról híres Simonyi András, személyesen konferálta fel a Johnny Winter Band-et, majd elkezdődött a kőkemény rock-boogie. A színpadon a fiatal, szőke gitáros, Paul Nelson bűvölte a húrokat, a spanyolsapkás, abszolút profi Scott Spray hozta az ellenpontokat basszus- gitárján, amolyan Bill Wyman-osan, Tony Beard pedig a színpad hátsó felét uralta kemény dobjátékával. A hangszerelés, a hangminőség kitűnő volt, a blues-rock lendülete már a második szám után tapsviharokat indukált. Jó buli lesz ez - néztünk egymásra néhányan, és vártuk a főszereplőt. Csak ne az 1974-77 közötti slágeresebb rock-feldolgozásait adja elő, hanem az előtte és, hál' Istennek a 1978-tól napjainkig előtérbe helyezett Texas-bluest nyomja nekünk.

És akkor bejött a Király. Bejött? Bevezették a vállánál fogva. Ő becsoszogott, és gyorsan az odakészített székre ült. Megijedtünk egy kicsit, hiszen a 65 éves kor nem olyan sok, még a sztárkorszakában évtizedes kábítószeres-piás időszakon átesett rockzenésznek sem. Hallottam már B. B. King-et 78 évesen énekelni és gitározni, de John Mayall is rendesen bemozgott tavalyi, pilisi buliján 74 éves korában. Aztán a bennfentesek információi eljutottak hozzánk is: majdnem teljesen elvesztette látását, és súlyos mozgásszervi betegségben is szenved a művész. A fiatal gitáros srác el is tűnt a színpadról, amikor megszólalt Johnny és gitárja. Ezt azért is sajnáltuk akkor, mert kissé bizonytalanul kezdett a Főnök, sőt, néha még mellé is nyúlt. Mi lesz itt ma? - néztünk ijedten egymásra szomszédainkkal, de aztán a második, fergeteges rock'n'roll tekerés után megnyugodtunk. Mintha a fagyott állapotából a szó szoros értelmében belemelegedett volna, úgy tüzesedett be a nagy, texasi cowboy-kalap alól a hideg szemmel a semmibe meredő, görnyedt hátú öregember. Mintha a kezei, ujjai egy másik emberé lettek volna. Jól írta egyik kritikusa: úgy játszik, mintha a kezei a tűzön lennének. A nemrégen kiadott, és Grammy-díjat nyert lemezéről, az „I'm a Bluesman"-ről szóltak a dalok. A negyedik sodró lendületű rock után már nagyon vártunk egy lassú blues-ra. Mintha meghallotta volna ezt Winter: egy olyan tradicionális 12-es bluest nyomott le nekünk ezután, hogy akinek még kételye volt a kínálattal kapcsolatban, azt is eloszlatta.  És jöttek a saját számok egymás után, majd egy blokkban a zenésztársaknak tisztelgett. Jimmy Hendrix verhetetlen korai blues-át, a „Red House-t" ülve, faarccal úgy játszotta, hogy helyette az 5000 ember mozgott be. Majd Bob Dylan „Highway 61 Revisited-je " jött, egyáltalán nem folk-os hangszerelésben, és a Rolling Stones nagy slágerének, az 'It's All Over-nek" majd 10 perces vad, hosszú improvizációkkal színezett feldolgozása. Itt már bejött „dúsítani" a fiatal gitáros kolléga is.

Winter zenekarvezetői gesztus- rendszere abban merült ki, hogy rendre beszámolt a számok előtt - megadva a ritmust a csapat tagjainak -, de aztán rájuk sem nézett. Csak játszott, égtek hosszú, vékony, fehér ujjai között a húrok, halkította-erősítette olykor a hangzást, mint ahogy ezt 17 éves korában B.B. Kingtől, első tanítómesterétől elleste annak idején. „ Blueslegend Winter hotter than ever, azaz a blues-legenda tüzesebb, mint valaha"- igazolta tapasztalatainkat a koncertkörút bulijairól tudósító szakkritikusok egyike. A ráadás blokkban aztán hangszert cserélt a Főnök, és kezébe adták a fémtestű National dobro gitárját, amivel unplugged hangulatban folytatódott a buli. Egy és negyedórás fergeteges blues-rock műsor után elvezették a hosszú, fehér hajú, vékony testű művészt, aki kis fejbiccentéssel adta tudtunkra, hogy most elfáradt, elmegy pihenni.

Száznál jóval több rock-koncerten voltam már életemben, de eddig mindössze kétszer voltam részese annak, hogy a buli főszereplője búcsúzáskor nem hajolt meg a „nagyérdemű" előtt. Az egyik Bob Dylan volt, akin, ismerve mentalitását, talán nem is nagyon csodálkozom. A másik Johnny Winter volt, aki pedig azért nem tudott meghajolni, mert képtelen volt rá. Fizikailag.

A blues- muzsika legnagyobb alakjait adta nekünk Texas, így az ősök közül T-Bone Walker és Clarence Gatemouth Brown blues- faterokat, a feketék második blues-nemzedékéből Albert Collins-t és Freddy King-et, a fehérek közül Billy Gibbons-t, Stevie Ray Vaughan-t, és természetesen Johnny Wintert. A nagybeteg testet egy csodálatosan szárnyaló szellem győzte le ott, akkor, hogy elvarázsolhasson minket. Köszönjük, Texas! Köszönjük, Winter!