Küllemre nem meglepő, de barátságos, műanyag tokos a lemez. Csak megnyugtatásul: nem szeretném elrontani a borító első látásának, a megismerkedéshez hasonlítható érzését, ezért nem árulok el különösebb részleteket, de egy dolog azért elég feltűnő volt számomra, amikor először a kezembe került, a még friss cd.

A tok bal oldalán, egy szembeszökő méretű „Folkbeats" embléma látható. Ez az a tehetségkutató, amelyiken a döntőbe sem kerültek a srácok. Talán piaci alapon magyarázható okokból voksoltak a bírák, ám a minőség mégiscsak utat tört magának. Talán. Ez persze csak okumlálás, mindenesetre a Grillus-os és egyéb tárgyalások után, végül úgy tűnik a „Folkbeats" csapata is látott fantáziát ennek az anyagnak a megjelentetésében. Ebből már lehet sejteni, hogy kellő beltartalommal rendelkezik. Az viszont még lényegesebb háttéradalék, hogy a Rackajam-es „csipet-csapat" is - Ferenczi Gyurival az élen - sokat brusztolt a lemez finomhangolásán, így kivetnivalót csak mikroszkóppal érdemes keresni ezen a munkán. Ha érdemes egyáltalán ilyennel rombolni a zenei élményt.

Felütésében tényleg egy igazi, intróhangulattal beköszönő, nagyszínpados szagú, gitárriffes, szia-hello az Este jő, ami minden ízében kezdőnóta, ebből feltételezhető, keretes szerkezetű a „műsor", ami nem kifejezetten elsőalbumos vonás. /kisötös/

Tengerésznóta - valójában ezzel a nótával indul el az album, de rendesen. Igazi „útrakelős" hangulata van, és itt már kiderül a pengébb hallásúaknak is - a hegedűszólót hallva -, hogy a rögzítési és utómunkák is kellő gonddal lettek elvégezve. Kormos Levente, aki a hangszínekért, szabásért és az összhangzásért volt felelős, még a Dunában is áztatta egy darabig a nyersanyagot, hogy csak a lehető legtisztább hangok kerüljenek fel a cd-re. Ugyan nem hallottam még erről az eljárásról eleddig, mégis úgy tűnik, nem volt hiábavaló. Nem csalás, nem ámítás, valóban még a hegedű is hegedűn szól!

Nem szándékozom végigtrappolni minden trekken, de a nyitás, az más. Ugye?! Nyilván lettek, vannak kedvenceim és kevésbé kedvelt dalok, de azt hiszem, minden hallgató így lesz ezzel, mert az a nem túl széles réteg, aki érzi, kedveli ezt a nehezen meghatározható műfajt, pontosabban több, párhuzamos műfajt, az több favoritra is lelhet a Fordulón.

Úgy tűnik - véleményem szerint szerencsés eredménnyel - hogy nem próbáltak történet-albumot csinálni. Egy csokor szép és kellemes, néhol megható, máshol izgalmas népdal, több, különböző felfogásban történő újragondolása, nagyon energikus és érdekes zenei megoldásokkal. Ettől színes és arra késztet, hogy válogassak az aktuális hangulatom szerint.

Szubjektív válogatásom előtt nézzük azonban a felállást, mert szerintem - ha nem is úttörő, de legalább is csapásnyitó mind a stílus, mind a hangzás, a hangszerelés pedig mindig árulkodó.

Mesó „Mesics Gyuri" énekel, gitározik és ő a csapat minden táncházzal megkent prímása is. Aki Győrben táncházlátogató, azt gondolhatná, hogy mezőségi feldolgozások szólnak majd a lemezen, de ha így hinné tévedne, mint ahogy az is, aki bármilyen stílus szűkös keretei közé vonná ezt a lemezt.

Világzenének mondják a kritikusok azt a „polcot" ahova általában az ilyen zenéket szokták rakni, de ez annyira tág meghatározás, hogy nem sokat lehet vele kezdeni. Ezért megpróbálom a hangszereken keresztül érzékeltetni, mi is szól valójában. Szóval van itt az a hatalmas dalanyag, amit Mesó felhalmozott, mellé a csodálatos violin. Hozzáadunk egy olyan trombitást, mint Baloghtibi, a banda legképzettebb és tapasztaltabb muzsikusát, amitől az egész eltolódik önmagától nyugatra és a fúvós hangszerektől felruházódik egy balkáni, vérforraló temperamentummal.

Ezt egy saját tervezésű jazzbase-en, funkos ejtéssel és tapintatossággal támasztja meg Kovács Áron, a bőgős, újabb adalékkal görbítve a style-kereteket. Ehhez jön rockerGergő, a Takács, aki egy telecasteren "nemzúz". Egy Fender-tulajdonostól azt várná az ember, hogy tép és szaggat, de „ez" itt NEM ! Szinte nem is szólista, középpályás, amolyan grooverider.

A másik, már-már túlképzett tagja a zenekarnak a Valastyán Tomi, a csapat verőembere. Néhol már túlságosan is nagy rendet és fegyelmet tart a ritmusok között, ami érthető, hisz klasszikus és színházi vonalról érkezett. Puha alapnak tűnhet ez egy rocker dobosnak, de Tamás már elég jól üt-vág ebben a vadabb közegben is. A szombathelyi értő publikum legközelebb a Chichago-ban hallhatja, a Weöres Sándor Színházban. Nem lepne meg egy ottani, lemezbemutató koncert sem akkortájt.

Volt szerencsém, külső bámészkodóként, pontosabban hallgatózóként jelen lenni az akkor még katonanótának becézett dal születésénél. Már akkor is lehetett tudni, hogy ezt elcsípték a srácok. Most, hogy készen hallom A Nagyapáké címmel, úgy vélem, ez a lemez csúcsteljesítménye. Ennek a balladának minden apró darabkája - az ének, a gitár, az alt, stb. - és egyben az egész is szinte hibátlan. /csillagosötös/

A másik kedvenc az ötös rajtszámmal induló Hajnalban. Azért is ki kell emelnem, mert ha van olyan csücske ennek a produkciónak, ami kiforratlannak hat számomra némely pontokon, az az ének. Ebből a dalból viszont kihallatszik, hogy ez a gyerekbetegsége ennek a produkciónak nem készségbeli, hanem tapasztalati, egészen pontosan a tapasztalatok hiányából fakad. Itt előbújik a torokból az az érces, határozott hang, ami néhol elvész, „Hajnalban" viszont kellemes, tiszta, de legfőképp hiteles.

Jó ellenpélda viszont az Utolérem. Imádom-dal, igazi pezsgő rock, az elektromos koboztól teljesen megbolondult, maxipóver nóta. Ám a refrén végére még lábujjhegyről is magasan van az az ének, persze megcsinálja, de ebbe a kapaszkodásba elvész az erő. Arról énekelve, hogy utolérve, száz kutyával tépetek össze valamit, azt hiszem nem ártana minimum mérgesnek, de még inkább félelmetesnek tűnő hangon dalolni. Okító választás, kár érte, de ez a jó dal még nincs teljesen készen.

Egyébként mindig gondban vagyok az énekesekkel. Az énekes frontember, ő a csapat kapitánya és ha az átéléstől hiteles, akkor az produkció, ha kitalált és megtervezett, akkor műsor, egyébként meg „csak" zene. A jó muzsika már adott, a kapitány hangja jól illeszkedik ehhez a zenéhez, mégis, mintha nem állna még teljesen készen átélni az átélést, de ez Mesó esetében a hegedű mögött már bizonyított, nyilvánvaló készség miatt csak idő és tapasztalat kérdése.

Nagyon betalált az a reggae, ami Rege a Tiszáról, klasszikusnak mondható az Elbocsátó szép üzenet, erőtől duzzadó, kifejezett klipnóta a Kecskedal. Mégis, azt hiszem, a sajátos szöveg miatt az Olga hasa klipje lesz rövidesen látható a videomegosztón. Már a vágóasztalon várja a nyersanyag sorsa beteljesedését.

A visszhall-dal, az utolsó: Billy, The Kid, a tuti. Mivel tudom, hogy ez a dalgyök iránymutató céllal jött létre, már most nagyon kíváncsi vagyok a következő lemezre. Tibike játékán a kezdődő, mégis akkut elmebomlás jeleit vélem felfedezni, ami sok jóval kecsegtet.

A végére beigazolódott a keretes szerkezetes feltevésem is, ez a ma még outro-nóta igazi pléjagén lezárása a korongnak. Összességében örömmel ajánlom ezt a - máig főleg csak importból fogyasztható -, leginkább ír és skandináv bandák által hozott színvonalú muzsikát a Népi Rockerek Büszke és Rendíthetetlen Szövetsége Hűséges Tagjainak Megtisztelő Figyelmébe, és persze a kifinomult és igényes - folkos, avagy folktalan - magyar rockzene kedvelőinek.

/VG nyomán/ jumboW