Közel 5 év és 14 stúdióalbum után idén a Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas énekes-gitáros új albummal jelentkezett, Körtánc címmel. A lemez alcíme a Kóló elnevezést kapta, amely egy balkáni néptánc, ezzel is jelezve Zorán szerb származását. A művész zenei munkássága alatt először nyúlt vissza gyökereihez ezzel az albummal.

Zoránt utoljára egy évvel ezelőtt hallottuk az MMIK színpadán. Az akkori felállás és a rider - színpadi elhelyezkedés - is teljesen ugyanaz volt, mint a szerdai koncerten, leszámítva, hogy Gyenge Lajos helyett Szendrőfi Péter "ugrott" be a dobok mögé. De erre visszatérünk még.

A színfalak mögött - indította 1999-es, "Az ablak mellett" című lemezének nyitódalával a kétórás zenei időutazást Zorán.

"Nos, hölgyek és urak, az ábra jót mutat
Az ember lelke felvidul és jó a hangulat
És zajlik már a show, és tisztán látható
Hogy erre jön, vagy arra megy a közös hajó"

A nagy, közös hajóban (Sportház) ringatózva három régebbi sikerszámmal indult a koncert, ami - lemezbemutató lévén - felvillantott öt dalt az új albumról is. Zorán a december 29-i Sportarénabeli - vendégművészekkel kísért - előadására csiszolja össze zenekarát a nagy show előtt, ami érthető is. Ám az a retorika, ami ezt felvezette, áthallásosra sikeredett. Zoránról tudjuk, hogy precíz, igényes és maximalista, mindenből a legjobbat nyújtja. Kommunikációból is. A koncert zenei értékéből ugyan nem von le semmit a dalok közti szöveges összekötés, átvezetés, ám az az óvatos távolságtartás, ahogy a vidéki helyett "nembudapesti" helyszínekről beszélt, kicsit meglepő volt az amúgy dalszövegei közt finoman bújtatott üzeneteket közvetítő művésztől. Nem akarunk szélsőséges példával előhozakodni, de a cigány-roma párhuzam ugrott be reflexszerűen. Vidékiek vagyunk, kedves Zorán, mint a Fonográf kislánya...

No de vissza a koncerthez, hisz a régebbi sikerdalok mellett az új album szerzeményei még inkább kihozták Zorán utánozhatatlan stílusát: olykor ironikus, elgondolkodtató, érzelmileg elmélyült szerzemények csendültek fel a "koncertfordulatszám" elérése utáni blokkban.

Külön öröm volt sorok írójának, hogy nemcsak a már örökzöld slágerek jólismert virágaiból - Ne várd a májust, Apám hitte, Így is jó, Kell ott fenn egy ország - állt össze ez a zenei csokor, hanem az legutóbbi albumok egy-egy dala is színesítette. Ekkora repertoárból persze nem nehéz jó koncertanyagot összegyúrni - gondolhatja a T. Olvasó -, ám el is kell odáig jutni, hogy jó érzékkel variálható legyen ez a "csokor", és mindig kellemes "illatú" maradjon az összhatása. Így került bele a Kabát-dal, a Sohase higgyetek a szemeteknek (2001-es album), és a Csak a szerelem (2006-os lemez). 

Nem kivételezünk, de két zenésztársat feltétlen ki kell emelnünk. Sipeki Zoltán gitáron csodálatos harmóniákat varázsolt ismét, imádjuk azt az alázatot és visszafogottságot, ahogy kezében megszólal a hangszer, s amikor életre kel egy szólóban, az maga a katarzis. Szinte észrevétlenül simul Zorán orgánumához, és a legmegfelelőbb pillanatokban bomlik, fakad rügyből szirommá.

A másik zenész Horváth Kornél, aki mindig ütősarzenállal érkezik, most ismét hozott egy olyan pluszt a koncertbe, amire csak csettinteni tudtunk. Nekünk nem volt újdonság, hisz Orosz Zoltán harmonikakoncertjén már megismertük a "hang" nevű hangszert, ami egy acélból készült ütőhangszer, őshazája Svájc. Horváth Kornél egy velemi kovácsmesterrel készítteti saját "hangját". Több éves kutatás és akusztikus kísérletezések, valamint a világ különböző tájairól származó érdekes hangszerek tanulmányozása után a hangszer egy ufóra emlékeztető alakot öltött. Neve a berni-német hang, azaz 'kéz' szóból ered, nincs köze a magyar hang szóhoz. Horváth Kornél hangszólója úgy gondoljuk, többekben váltott ki döbbenetes hatást, nemcsak hangzásban, hanem látványban is, ahogy játszott rajta.

Tudatosan a végére hagytuk a fanyalgás részét, ami nem lesz sok, ám kissé fájó. Ez pedig a hangzás. Írtuk, hogy Zorán maximalista mindenben, és utaltunk arra is, hogy koncertjei hemzsegnek a hangbeli finomságoktól. Ebben nagy szerepe van a már említett Horváth Kornél "csilingelő csengettyűinek", valamit a háromfős vokál tagjai által megszólaltatott ritmushangszereknek. Nos, ezekből szinte alig lehetett hallani valamit. Ilyen erős ritmuskíséretből érzésünk szerint jóval több hallhatót lehetett volna kikeverni. Ennél is fájóbb volt a Volt egy tánc című dal, két okból is. A dalban dominál a hegedű - legalábbis az eredetiben, ami egy Leonard Cohen szerzemény -, itt viszont annyira "vissza volt fojtva", hogy csak láttuk, de nem nagyon hallottuk a vokalista hölgy megszólaltatásában. A dal kapcsán elegáns gesztus lett volna a felvezetőben utalni rá, hogy Cohen szerzeményről van szó, amihez Dusán írt szöveget. 

S hogy a címre is kitérjünk egy gondolat erejéig, azt a művész koncertvégi bejelentése inspirálta. Bizony, a művészvilág aknamezőn a boldogság. Aknamező a lelkiállapot, a hang, ami egyben hangszer is, s talán a legfontosabb tényező az összehatás szempontjából. Zorán remekül zárta rövidre a magasabb regiszterekben való csúszkálás okát: megfázott, ám a koncertélményt nem akarta már a műsor elején ezzel tompítani. Megbicsaklott olykor, "aknára lépett", de az őszinteség sokkal szerethetőbb akkor, amikor tudjuk, hogy az előadó miért "hal bele" a dalba, mert érezzük: értünk, közönségért teszi. Az ott fogant boldogságunkért.

Zorán minden kritikánkat rövidre zárta, így valóban nem maradt más számunkra, mint a hangulathullámokon ringatózó lelki összekapaszkodás. S hogy ez mennyire jól működött a koncerten, annak ékes példája volt az a szimpátia, ami a holtpontokon is átsegítette a művészt. Összekapaszkodtunk, vele, általa és érte.