Csakhogy annyi mindent osztanak meg, hogy úgy tűnhet, idén sokkal több zene született, mint eddig bármikor. Ez persze nem így van, de az előállt helyzet megnehezíti az év végi válogatást.

Annyi minden volt, annyi zenét hallgattunk, hogyan lehet mindebből toplistát készíteni? Csakis nagyon szubjektíven, és ugyanolyan felületesen, mint ahogy zenét hallgatunk. Következzék hát a lista.

Az év soul lemeze

Adele: 21

A helyzet az, hogy mostanában nem is szokták soulnak nevezni azt, amit Adele és a hozzá hasonló brit lányok művelnek („We're a gender, not a genre" - fogalmazott Adele). De nem is ez a fő, hanem az, hogy az évek múlásával nemhogy kiégne és unalmassá válna, de egyre jobb lesz, amit csinál. Hangja kiforrottabb, zenéje mélyebb, lemeze egységesebb.

Nem ragad le a brit soul szokásos kliséinél, hanem továbblép a jazz és a pop felé, miközben úgy énekel teli torokból, hogy félrever tőle a szívünk. Szinte kár, hogy ennyire népszerű lett ez a lemez, és a rádiók elcsépelik a legszebb dalokat. Másrészt viszont teljes mértékben megérdemli, hogy mindenkihez eljussanak ezek a számok.

Az év magyar lemeze

Erik Sumo Band: The Ice Tower

Nem magyar nyelven szól, de magyar. Mélabúsabb, mint az előző lemezek, és ezúttal Harcsa Veronikát is nélkülöznünk kell, viszont személyesebb és kísérletezőbb. Úgy szomorkás, hogy a hallgatót nem szomorítja el. A játékosságból és változatosság szeretetéből ugyanis semmit nem veszített Tövisházi Ambrus zenekara.

Petőfinek is volt egy rövid szomorú korszaka, de utána nyomta tovább a barnakislányt, kivontkardot, tiszavizét. Talán az Erik Sumo Band is valami hasonlót fog művelni a későbbiekben, de reméljük, nem esik el a harcok mezején.

Az év elektronikus zenei lemeze

Kangding Ray: OR

Nem tudom, mennyire van itt értelme olyan esztétikai minőséget említeni, mint a szépség. De úgy gondolom, hogy amit Kangding Ray minimalista zenei alkotásai nyújtanak, az igen közel áll a képzőművészeti élményekhez.

A francia producer jéghideg elektronikája olyan, mintha kristálytiszta vízcseppekre festett képeket látnánk, mondjuk városi csendéleteket néptelen terekkel. A ritmus sűrű, de nem gyors, a kattogások és finom morajok elegáns és fegyelmezett darabokká állnak össze.

Az év folk lemeze

Brown Bird: Salt for Salt

Egy szakállas gitáros-énekes és egy kivarrott brácsás-nagybőgős csaj. A lemez mentes a mesterkéltségtől és az enyhén rideg stúdióhangzástól. Úgy szól, mintha élőben hallgatnánk ezt a duót, átjön a dalokba belepakolt 21 gramm.

Nem kommersz, de eladható. Nem régimódi, mégis hagyománytisztelő. Nem újító, mégis friss. Nem vág földhöz, nem nyűgöz le, egyszerűen tiszteletet kelt egy ilyen komolyan elvégzett munka iránt, és ez így is van rendjén. Szép őszi zene, pihenni vágyó lelkeknek.

Az év rock lemeze

The Black Keys: El Camino

A Black Keys-t hallgatva könnyen támadhat olyan érzésünk, hogy kockás ingben, kalapban, kezünkben lefűrészelt shotgunnal lessük a zombik érkezését egy elhagyott sivatagi benzinkútnál, mialatt csajunk, aki szőke és farmer rövidnadrágot visel, türelmetlenül várja, hogy mentsük meg az életét, és húzzunk már el ebből a pokolból.

El Camino című lemezük tovább erősíti ezt az érzést, csak ezúttal nem biztos, hogy bevárjuk a zombikat. Eléjük megyünk, és szétlőjük a fejüket a rohadékoknak! És ha ez nem lenne elég, itt van az év legbulizósabb portása is.

Az év világzenei lemeze

Watcha Clan: Radio Babel

Ha Rejtő Jenő ma huszonéves ifjú lenne, és most kezdené el írni légiós történeteit, valószínűleg olyan muzsika szólna a számítógépéről, mint a Watcha Clan zenéje. A négytagú marseille-i zenekar dél-francia, mór-spanyol és észak-afrikai ihletésű világzenét bújtat elektronikus cipőbe, időnként pedig, ha kedve tartja, ad hozzá némi jamaikai, balkáni meg közel-keleti színt is.

Ez a lemez nem kisebb feladatot tűz maga elé, mint hogy szembeszálljon Bábel tornyának meglehetősen rossz PR-jával. A Bibliában e hatalmas torony építése egyet jelent a zűrzavarral, a nyelvi sokféleség okozta káosszal, békétlenséggel. A Watcha Clan viszont éppen a diverzitást és sokszínűséget ünnepli, és úgy képzeli el Bábel tornyát, mint egy hatalmas rádióadót, amely a legkülönfélébb módon és a legkülönfélébb embereknek sugároz.

Az év pop lemeze

Lykke Li: Wounded Rhymes

Lykke Li veszélyes, ellentmondásos és meglepő. Zenéje egy önimádó divatcsászár és egy érzékeny szajha összefonódásából született.

Nem egy hagyományos svéd énekesnőről van szó, bár szőkének ugyan szőke, de hangzásban távol áll az ABBA-típusú dallamosságtól. Ez ugyanis sötét, hűvös zene, a műfajon belül kísérletező zene, ami mindemellett különleges erotikával rendelkezik.

Az év punk lemeze

The World/Inferno Friendship Society: The Anarchy and the Ecstasy

Jó, igazából egyfajta cabaret-punk. De a punk nem stílus, hanem attitűd - vallja Jack Terricloth, a brooklyni zenekar öltönyös frontembere. A kollektíva tagjai különböző stílusvilágokból érkeztek, ezért ugyanannak a dalnak a hangzása akár koncertről koncertre változhat attól függően, hogy éppen kik adják elő és milyen hangszerekkel.

Eklektikus folk/art-rock zenéjük bizonyos mértékig az ausztrál Cat Empire-rel rokonítható, azzal a különbséggel, hogy míg az ausztrál banda mindenféle műfajba beleillik, addig a WIFS mindenféle műfajból kilóg. Friss, változatos album a The Anarchy and the Ecstasy, tele jókedvvel, és életigenléssel.

Az év jazz lemeze

The Kilimanjaro Darkjazz Ensemble: From The Stairwell

A zenekar az előző lemezeikhez képest sokkal visszafogottabb elektronikával, de ugyanolyan sötéten és félelmetesen lépett be a 2011-es évbe. Zenéjük ezúttal is dísztelen és tartózkodó, ugyanakkor egy szürreális világ képeit vetíti valahova az agykéreg hátsó falára.

Az album sötét tereken át, egy végtelenített csigalépcsőn kalauzolja a hallgatót; hogy felfele vagy lefele, az rajtunk múlik.

Az év konceptlemeze

Danger Mouse & Daniele Luppi: Rome

Az aranykezű producer, Danger Mouse ezúttal Daniele Luppi olasz zeneszerzővel fogott össze, ketten begyűjtötték az ex-Whites Stripes-os Jack White-ot meg a nem csak hangját tekintve szexi Norah Jones-t, és kiadtak egy képzeletbeli filmhez készült filmzene-albumot Rome címmel.

Az album a nagy olasz filmzeneszerzők és a spagetti-westernek előtt tiszteleg, miközben saját világot és hangulatot teremt.

Az év posztrock lemeze

The Seven Mile Journey: Notes for the Synthesis

Nehéz megmagyarázni, hogy miért éppen erre a dán bandára esett a választás, hiszen idén a műfaj képviselői eléggé elkényeztettek bennünket. 2011-ben új lemezt adott ki a Mogwai, a Sigur Rós, a We Made God, az Explosions In The Sky is, és még sokan mások.

Ráadásul nincs benne semmi szokatlan az ismert fogásokhoz képest: sok gitár, nulla ének, lassan építkező hosszú számok, meditatív hangulat, impozáns crescendók, az őrület határát súroló lenyűgöző zenei táj, baromi nagy monumentális kompozíció, végül extázis.

A posztrock, ha jól csinálják, katartikus hatást kelt. Erre való. Idén ebben a műfajban ez a lemez volt az, ahol szerintem a legjobban csinálták. Ennél jobb magyarázatot nem tudok adni.

Az év legszarabb lemeze

Red Hot Chili Peppers: I'm with You

Erre kár volt annyit várni a Stadium Arcadium után, más szóval a válság elérte a 2000-es évek egyik legnépszerűbb rockzenekarát is. A lemez ötlettelen, egysíkú, önismétlő és lapos.

Semmi újat nem hoz az előző lemezhez képest, meg az azelőttihez képest sem, és semmihez képest nem hoz újat, mást, izgalmasat. Egyetlen különlegessége, hogy az énekes Anthony Kiedis bajuszt növesztett.