Gondolatai folyton az Ulysses és a Finnegan ébredése c. kötetei körül jártak. „Élete alkonyán ugyanis nem volt olyan vak, mint Homérosz, s nem volt annyira száműzött, mint Dante. Elérte élete fénypontját" - írta róla később Richard Ellmann. 

Joyce számára a legnagyobb problémát Lucia jelentette. Orvosról orvosra járt vele, s képtelen volt tudomásul venni azokat a dolgokat, amiket mindegyikük mondott neki. Számos rendelőben megfordultak, végül Carl Jungnál kötöttek ki, aki egy kettős diagnózissal tett pontot a maga részéről kezelésük végére. Jung úgy fogalmazott, hogy Joyce és lánya, Lucia olyanok, mint két ember, akik ugyan mindketten alámerülnek, ám az egyikük elsüllyed, a másik pedig utánamerül.

Bármennyire szabta is át könyvei stílusát az irodalmi lángelme szikrája, Joyce stílusát lélektani szempontból vizsgálva nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy az határozottan skizofrén.

„Joyce stílusa korábban soha nem jutott volna el a nyomdáig, de hála a 20.századnak, mára üzenetté vált, még ha azt egyelőre nem is értették meg." - írta róla Jung.

Joyce ekkorra már majdnem befejezte Finnegan ébredése c. művét. A regényében mindig tréfálkozva beszél az orvosokról. Ahogy a háború réme egyre nyomasztóbb fenyegetéssé vált, mindez egyre nagyobb áldozatokra késztette. Már nem csupán barátai, de olvasói segítségét is igénybe kellett vennie. Sokszor az egyetlen dolog, ami javítani tudott kedélyállapotán az volt, ha valamelyik barátja személyében megértő társaságra talált, s napközbeni keserveire csupán az ital és az éjszakai mulatások jelentettek gyógyírt.

Ellmann, Joyce életrajzának írója úgy fogalmazott Joyce-szal kapcsolatban, hogy az író arra késztette a modern irodalmat, hogy az képes legyen új történetek, stílusok és karakterek befogadására.

Az Ulysses utolsó sorai