Nem tudjuk sem születésének, sem halálának pontos dátumát. Nem tudjuk, hol tanult, miért költözött Londonba, hogyan élt. Nem tudjuk, hány karátos fülbevalót viselt, nézett-e valóságshow-kat. Egyetlen irodalmi kézirata sem maradt fenn. Nevét mindig másképp írta alá: Shaksper, Shake-Speare, Shak-Spear, Shakspeare stb.

Ezeknek köszönhető, hogy a 19. századtól kezdődően szárnyra kaptak az avoni hattyú szerzőségét megkérdőjelező elméletek. Aki a nevét sem tudja leírni, az csak bunkó analfabéta lehet.

Ha járt is iskolába, a stratford-upon-avoni általánosban nem tehetett szert a darabjaiból kiolvasható széleskörű történelmi és jogi ismeretekre, földrajzi tájékozottságra, nyelvi gazdagságra. Szerény származású (apja tanulatlan kesztyűkészítő) színészként nem ismerhette jól az udvari viszonyokat, és kizárt, hogy büntetlenül megúszta volna a darabokban elhelyezett fricskákat.

Az anti-stratfordisták (a Shakespeare szerzőségét megkérdőjelezők) Balassi Bálintot kivéve eddig majdnem mindenkinek tulajdonították már ezt a nagy hatású életművet. Felmerült többek között Christopher Marlowe, Francis Bacon, William Stanley, Edward de Vere és egy sor másik korabeli költő és lord neve. Roland Emmerich filmje az utóbbiról, de Vere-ről szól.

Edward de Vere, Oxford earlje 1920-ban került fel a „Nem is igaz, mert én írtam Shakespeare életművét!" című listára. A szerencsétlen nevű J.T. Looney hozakodott elő legelőször az elmélettel, amelyet Sigmund Freud is támogatott. Az oxfordisták (de Vere szerzőségét hangoztatók) egyik legfontosabb ütőkártyája a Hamlet.

Oxford earlje nemcsak rendkívüli műveltséggel rendelkező jogász volt, kiváló színházi és udvari kapcsolatokkal, ráadásul világjárt ember, aki megfordult a Shakespeare-drámák összes helyszínén, hanem ifjúkorában még a kalózok is elrabolták, és ruhátlanul kidobták Dánia partjainál. („Hatalmas felség, adom tudtára, hogy ki vagyok téve országába mezítlen" - írja a darabban Hamlet a dán királynak, Claudiusnak.)

Az oxfordisták azt állítják továbbá, hogy az earl sógora egyik magánlevelében beszámolt egy udvari bálról, ahova két ismerőse kíséretében ment el. Úgy hívták őket, hogy Rozencrantz és Guildenstern.

Szerintük Polonius figuráját saját apósáról, egyben Erzsébet királynő tanácsadójáról, William Cecilről mintázta, míg Opheliát saját feleségéről, Anne-ről. Gertrud királyné pedig természetesen nem más, mint Anglia, Írország és Wales királynője, I. Erzsébet. Egy ilyen merész párhuzamért a szerzőt elvileg le is fejezhették volna.

Charles Beauclerk (de Vere leszármazottja, harcos oxfordista) azt írja: „Ha megértjük, hogy a Hamletben voltaképpen lelepleződik az Erzsébet-kori udvari élet, akkor lehetetlennek látszik, hogy a stratfordi William képes lett volna ilyen szatírát írni, és életben is maradt volna."

Az Anonymus című film az oxfordista elmélet dramatizált változata, tulajdonképpen a színházi ember Da Vinci-kódja. Rejtélyes irodalmi-színházi összeesküvés, ami összefügg egy politikai összeesküvéssel is.

A film szerint a valóságos Shakespeare (Rafe Spall) egy tanulatlan kapzsi tahó volt, a buta színész megtestesítője, aki eleinte azt sem tudta, ki írta azokat a sikeres komédiákat és tragédiákat, amiket neki tulajdonítanak. A titokról egyetlen embernek volt tudomása: Ben Jonsonnak (Sebastian Armesto), az állandó alkotói válságban szenvedő drámaírónak.

Az igazi zseni tehát Oxford 17. earlje (Rhys Ifans), aki pozíciójából és a színházi élet akkori rossz megítéléséből kifolyólag nem vállalhatja műveit. Ír, szeret, és a háttérből mozgatja a szálakat, miközben az ő háta mögött még nagyobb szálak mozognak. Zajlik az Essex-féle felkelés, a Cecil-féle összeesküvés, Erzsébet királynő (Vanessa Redgrave) helyére a skót Jakabot kívánják behozni. Irodalom és politika világa most is összefonódik.

Igazán meglepő, hogy Rhys Ifans nem karikatúra-szerű walesi állatot játszik, hanem vívódó angol nemest, de a legnagyobb meglepetés mégis az, hogy Roland Emmerich nem egy agyatlan filmet rendezett szörnyekkel, robottakal és szétrobbanó épületekkel, hanem egy kosztümös angol drámát.

Nem úgy ismerjük Emmerichet, mint a finom nüanszok mesterét. Nála ami nem robban fel, vagy nem lövik szét a pofáját, azt nem érdemes beletenni egy filmbe. Most mégis megpróbálta a lehető legjobban visszafogni magát, és egy érzékeny thrillert rendezni színházról, irodalomról, szerelemről és politikáról. Nehezen ment, de valami összejött, és az eredmény nem is lett rossz.

Széles nézőközönséget céloz meg, és emiatt a fölöslegesen túlbonyolított forgatókönyv kétségbeesetten váltogatja az idősíkokat, hogy a művelt elitnek és angol szakos egyetemi hallgatóknak szánt részeket váltsa már fel egy kis tömegeknek való szerelmi szál is. De ezen kívül alig rontja el.

Ott rontja csak el, ahol érzékenységre van szükség: nem tudja elég finoman fokozni a feszültséget, és keze alatt a tragikus felismerésnek nincs megfelelő hatása: a hős nem roppan bele, nem nyilall belénk a döbbenet, semmi különös nem történik, kis szünet után megy tovább a cselekmény.

Sokat javíthatott volna a filmen, ha jobban kitalálják Ben Jonson karakterét, hiszen elég nagy szerepet kap a történetben, nem lehet az egészet meglepődött mufurcként végigjátszani. Lehet, hogy eredetileg kisebb szerepet szántak neki, de még ahhoz is szegényes lett volna ez a színészi eszköztár.

Viszont nem panaszkodhatunk a mű atmoszférájára. Az Erzsébet-kori London sötét, füstös, ködös estéire, a szép jelmezekre, a Globe-színház közönségére, az intrikáktól terhes udvari életre. Merített papírra, tollszárra, gyertyafényre, kiömlő tintára.

Azt sem róhatjuk fel, hogy a film tényként mutatja be az Oxford-elméletet, hiszen film, ez a dolga, és különben is egy mai keretbe helyezi az egész történetet, vagyis jelzi, az értelmezői pozíció a mában van, innen tekint vissza spekulálva, és nem a történelmi hitelességre törekszik. És el kell ismerni, hogy ez a spekuláció meglehetősen szórakoztató.

Végül is számít-e, hogy ki írta a Shakespeare-darabokat? Nem igazán. Nem a név miatt játsszák őket négyszáz éve töretlen népszerűséggel. De feltehetünk egy másik kérdést is: készített-e Roland Emmerich valaha életében jó filmet? Nem igazán. Hát most megtörte a jeget; egy Hummer se csinálhatta volna jobban.

ANONYMOUS (2011)

Rendezte: Roland Emmerich
Forgatókönyv: John Orloff
Fényképezte: Anna Foerster
Zene: Herald Kloser és Thomas Wanker
Szereplők: Rhys Ifans, Vanessa Redgrave, Sebastian Armesto, Rafe Spall, David Thewlis, Edward Hogg, Jamie Campbell Bower