Kovács Géza, a bábszínház igazgatója tárlatnyitó beszédében azt kérte, ahogy végignézzük a képeket, nyissuk meg a lelkünket, fantáziánkat, és próbáljunk meg minden képhez egy történetet kitalálni. Neki is történetek jutottak eszébe, a szakmából adódóan bábszínházi történetek. Úgy látja, minden képben egy-egy mese, egy-egy történet fogalmazódik meg, s ha 3D-ben kivetítenénk, akkor egy fantasztikus bábszínházi előadást lehetne alkotni belőlük. A direktor a végtelen képzeletet megnyitó színességről beszélt, a selyemről és a színekről. Az anyag lengeségéből, tisztaságából, könnyű szerkezetéből adódóan már-már erotikus pillanatok születnek, hiszen nem mindig uralható a festék által, mert egyik pillanatról a másikra szétfolyik az anyagon. Elmondta, amikor felkérték a kiállítás megnyitására, elgondolkodott, hogy kitől is idézzen, és csak egyetlen név jutott eszébe: Weöres Sándor, a végtelen fantázia és képzelet egyeduralkodója.

Weöres Sándor: A képzelet
A Föld a hazugság tisztítótüze; itt minden hazug körülöttünk: a tér ál-végtelenje, a dolgok ál-valósága, önmagunk ál-sokasága. S az ember-agyban még az igazság is táncol: egyszerre minden igaz, és egyszerre semmi sem igaz. A hazugság-áradatból az egyetlen kivezető út éppen az, amely a leghazugabbnak látszik: a képzelet. A sok ál-valóság közt képzeletedre van bízva az igazi valóság helyreállítása.
Nem a hegy és nem a völgy a valódi, hanem a szépség, melyet képzeleted a hegyek-völgyek formáin élvez; és a jelenség világ ál-végtelenjéből képzeleteden át vezet az út a benned rejlő igazi végtelenbe.
Más a képzelet és más a képzelődés, ahogy más a beszéd és más a fecsegés. A képzelődés az élet törvénye szerint működik és az éhen maradt vágyakat köddel eteti; a képzelet a lét törvénye szerint működik, és amit megteremt, műalkotást, tettet, gondolatot: valódi és igaz.
A Földön mindaz, ami keletkezik és elmúlik, valóságnak neveztetik; csak éppen a képzelet tűnik olyannak, mintha teremtményeit a semmiből húzkodná elő. Az ál-semmi, ahonnét a képzelet merít: a valóság; s a sok külön-lévő ál-valóságban csak az a valódi, ami bennük semminek, képzeletnek rémlik: érzékelhetetlen, közös lényegük, a változó megnyilvánulások mögötti változatlan létezés.

E sorok után átadta a szót Kovács Zsunak, a Mesebolt bábszínház művészének, de mindenki figyelmét felhívta az asztalon található tollakra, papírokra, és elmondta: szeretné, ha a képeknek címet adnánk, vagy egy rövid mesét, gondolatot írnánk a képhez, papírra vetnénk, amit bennünk megindít.

Zsu jóval közelebb hívta az érdeklődőket, már-már osztálynak hatottunk a teremben, ahol mindenki ismeri egymást. 3 csoportra osztott minket, mi voltunk a ritmus. Biztosította az megjelenteket, nagyon nehéz dolgunk lesz. Először „betanultuk" saját szólamunkat. Az első csoport a csettintőké, a második a „sísapka" szólam, míg a harmadik csoport a tapsolóké lett. Bevalljuk, életünkben nem voltunk még sísapka, de ott, a rajzok között csak egyetlen pillanatig hatott ez furcsának. S mivel egy mesében voltunk, ahol mindent szabad, és bármi megtörténhet, elragadott minket ez a világ. Aztán jöttek a próbálkozások, egyik szólam a másikkal, aztán hárman együtt, aztán ismét külön-külön. El nem tudtuk képzelni, ebből mi lesz, de ahol „létralába" lehet egy lónak, ahol meg lehet ülni egy „halat", teljesen természetes volt tapsolás és csettintés közepette sísapkának lenni. Aztán Zsu - a szólamok és Frank Sinatra hathatós segítségével - a holdra repített minket. Az „osztály" ott kiszállhatott, és fentről szemlélhette újra a mesevilág képeit a falon, ami lentről ugyanúgy máshogy hatott, mint fentről.

Volt egyszer egy királylány, aki egy nagy tó partján élt. Egyedül. Reá csak két szörny vigyázott, akik hihetetlenül félelmetesek voltak. Egyikük volt Közöny. Arra vigyázott, hogy a királylányt semmilyen boldogság ne érhesse, hogy minden napja ugyanúgy teljen, hogy a lánynak mindegy legyen, mi történik.  A másik szörny volt a Kilátástalanság, aki elhitette a lánnyal, hogy a kis tavon kívül nincs élet a világon. A királylány titokban minden éjjel virágokról, házakról, barátokról álmodott, de nem volt senkije. Egyik reggel kiment a tópartra, és énekelni kezdett. Elénekelte, az álmait. A két szörnyeteg hatalmas haragra gerjedt, és csendre intette a lányt. Ez attól fogva így ment nap, mint nap. Egy idő után őrzői megszokták ezt az új helyzetet, és már elviselték a dalt. Telt múlt az idő, és lassan kezdték megszeretni ezt a reggeli ébresztőt. A királylány nem tudta, honnan vannak ezek a csodás képek a fejében, hiszen ő csak a tóra emlékszik, arra, hogy csak itt járt, de éjjel soha nem látott tájakra vitte mindig a képzelete. Egyik reggel a királylány kiment a tópartra, és nem énekelt. Elfogytak belőle a történetek. Ekkor őrzői, akik körül szintén leomlottak már a falak, szabadon bocsátották, hogy menjen, lásson, tapasztaljon, teljen meg új élményekkel, legyen újra gyerek.

Talán mi is így éreztük magunkat tegnap. Elfelejtettük már a mesét, lehet, hogy a fantáziánkat is kicsit „bedarálta" a mindennapok tennivalóinak sokasága, lehet, hogy kicsit úgy érezzük, hogy csak megbeszélünk egymással dolgokat, és nem beszélgetünk. És akkor ott voltunk egy csodás dalban, szálltunk a hold felé, és nem volt, akire ne rajzolt volna széles mosolyt az este...