Az esetek elég jelentős hányadában csak a DVD- vagy Blu-Ray extrákból derül ki, hogy a filmek készítői mekkora munkát fektettek a részletekbe. A moziban ezeket nem látjuk, mert ahhoz túl kevés képernyőidőt kapnak. Nézzünk néhány példát.

Az őrült naplóíró

David Fincher rendező úgy képzelte, hogy a Hetedik (Se7en) fogadtatása nagyban múlik majd azon, hogy milyenre sikerül kitalálni a névtelen sorozatgyilkos figuráját. Mivel a fickó konkrétan csak a film vége felé jelenik meg, és - noha ő a filmtörténet egyik legszadistább gyilkosa - egyszer sem látjuk gyilkolni, Fincher azt akarta, hogy a jelenléte ne csak akkor legyen érzékelhető, amikor beszél, hanem ott lebegjen a film hangulatában is. Ezért aztán felbérelte John Sable dizájnert, hogy találjon ki valamit. És Sable kitalálta.

15 ezer dollárt költött régi naplókra és füzetekre, egyenként felvagdosta őket, majd kézzel összevarrta a lapokat. Ezután berakta őket a sütőbe, hogy agyonhasználtnak tűnjenek. Aztán összegyűjtött egy csomó fotót mindenféle megkínzott és megcsonkított emberekről, beragasztotta őket a naplókba, majd elkezdett írni, mint egy őrült.

Apró betűkkel, szűk sorokat használva csak írt és írt két hónapon át, de tényleg úgy, mint egy totális elmeháborodott.

A filmben mindebből szinte semmit nem veszünk észre. Amikor Brad Pitték belépnek a gyilkos homályba borult szobájába, látjuk a rengeteg naplót a polcokon és mindenütt a lakásban, de a nyomozók éppen csak belelapoznak abba, ami a kezük ügyébe akad. A többi sokezer teleírt oldal kihasználatlan maradt.

Tulajdonképpen csak a film eleji főcím alatt látható, hogy valaki mániákusan ír és varrja össze a lapokat, és ha valaki megvásárolta a DVD-t, akkor szembesülhetett egy 8 perces montázzsal az őrült naplók elkészüléséről. Az átlagos mozinéző számára viszont ezek akár nyolcéves kislányok rózsaszín vallomásai is lehettek volna az Én kicsi pónim című rajzfilmről, nem érzékelték volna a különbséget.

A szétcseszett mestermű

Valószínűleg senki sem hallott még a The Thief and the Cobbler című rajzfilmről, ami nem véletlen. Ez volt a világ leghosszabb ideig készülő animációs alkotása, és mikor majdnem készen volt, tönkretették.

Richard Williams animátor ezt a felnőtteknek szóló rajzfilmet tekintette élete fő művének. 1968-ban fogott neki, és frame-by-frame animációt használt, azaz külön-külön festett meg minden egyes képkockát. Ráadásul nem 12 kocka/másodperccel dolgozott, mint az animációs filmek többsége, hanem 24 kockával, mint a nagyjátékfilmek. Dupla meló. Húsz év elteltével még mindig csak húsz percnyi anyag volt készen belőle.

1990-ben sikerült szerződést kötnie a Warner Bros. stúdióval, ahol kitűzték a szigorú határidőt: '92-re be kell fejezni. Williams ezt nem tudta teljesíteni, még hátra volt 15 perc a befejezésig. Ezért aztán elvették tőle az egészet, átpasszolták koreai animátoroknak, belemászott a Majestic Films, majd megvásárolta a Miramax stúdió, amely feldarabolta a hosszú jeleneteket, kihagyott egy csomó másikat, megváltoztatta a történet végét, új dialógusokat és zenéket iktatott be.

A végeredmény egy összecsapott, zavaros katyvasz lett, amit a kritika egyhangúan lehúzott, ráadásul egyszerre dobták piacra a Disney stúdió Aladdinjával, amely rengeteg ötletet merített Williams művéből, de sokkal jobb volt a marketingje. Huszonnyolc év állhatatos munkát és részletgazdagságot Hollywood két év alatt lenullázott, Williams pedig azóta sem hajlandó egyetlen szót sem nyilatkozni az egész történetről. Az alábbi filmrészlet mindenesetre valóban mesterműről árulkodik!

Kubrick teljes munkássága

Stanley Kubrick rendező aprólékossága legendás volt. Minden egyes jelenetet számtalanszor újraforgatott, minden díszletelemet alaposan kidolgozott.

A 2001: Űrodüsszeia forgatásakor például csak olyan eszközöket volt hajlandó használni, amelyek valóban működhetnek űrutazáskor és Holdra szálláskor. A Dr. Strangelove-ban megjelenő egyik helyszín, a B-52-es bombázó repülőgép belseje a legapróbb részletekig hű mása volt az igazinak, noha egy vadászgép belseje akkoriban még államtitoknak számított.

Ugyanebben a filmben ragaszkodott hozzá, hogy a Stratégiai Tanácsterem asztalát ugyanolyan árnyalatú zöld posztó borítsa, mint a las vegasi kaszinók pókerasztalát. Utalva arra, hogy az államférfiak hogyan játszanak a világ sorsával. Ebből persze semmi nem látszik, hiszen a filmet fekete-fehérben forgatta.

Neo és a hasonmások

A Mátrix egyik jelenetében Morpheus éppen bevezeti Neót a mátrix rejtelmeibe. Sétálnak a forgalmas utcán, Neo próbál figyelni és tanulni, míg el nem vonja a figyelmét egy szexi vörösruhás nő.

Amit sem Neo, sem mi nem veszünk észre az az, hogy az utcán szinte mindenki meg van kettőződve, a hőseinkkel szembejövő emberek között sok a hasonmás. Csak ritkán jelennek meg egymás mellett ezek a hasonmások, legtöbbször külön vágóképeken szerepelnek. Két apáca, két tengerész, két vörösre festett hajú középkorú nő, két magas üzletember stb.

Ez kivételesen nem számítógépes trükk: a Wachowski-fivérek két napig válogatták az ikreket a jelenethez. A koncepció az volt, hogy a hiperfigyelmes néző számára kiderüljön, mennyire lusta programozó a Morpheus keze alatt dolgozó Mouse, aki ahelyett, hogy egyedi embereket talált volna ki, össze-vissza copypaste-elt, mint egy álamfő.

Csakhogy nincs az a néző, aki elsőre (másodikre, harmadikra...) észrevenné a párokat. Ami arra enged következtetni, hogy a természet elfecsérelte az idejét, amikor az embereket különbözőre alakította. Ha az emberiség fele klón lenne, fel se tűnne senkinek.