Lerántja a leplet a romániai forradalom hőséről, rámutat farizeuspapi mivoltára, párhuzamosan felhívva a figyelmet a közszereplők és tanítók erkölcsi felelősségére, amely pozitív példamutatás hiányában, tudatlan követői által morális válságként jelenik meg a társadalomban. Az olvasó nem csak egy vallási vezető jellemrajzát ismerheti meg, hanem a napjaink egyetemes értékeit hiányoló, egyben megmutató filozófus Andrassewet is.

Fontos üzenete a kötetnek felekezetre, nemre, vagy pártállástól függetlenül: nem vagyunk különbek egymásnál, és amit észreveszünk másban, bennünk is meg van, (hisz tudunk róla) komplexül az „egység" részeként, de szabad akaratunk van választani, különösen közszereplőként, vallási vezetőként, vagy csak embertársként melyik oldalunkat preferáljuk. Kedves Olvasó! Ez az írás garantáltan felpofozza eddigi világnézetét jóról és a rosszról!

/Láng Judit/

Részletek a könyvből:

Tisztázni kell viszonyunkat Tőkés Lászlóval. [...]

Itt és most elnézést kérek mindenekelőtt Tőkés Lászlótól, a családjától, Joó Edithtől, legfőképpen a gyerekeitől és persze mindazoktól, akik ugyanúgy hittek abban, hogy Tőkés egy karizmatikus hős, mint ahogy én is hittem. Sokáig vívódtam magamban, mielőtt nekiláttam ennek a munkának. Küzdött bennem a jó ízlés és a kötelességtudat. Van-e jogom rettenetes dolgokat napvilágra segíteni, a világhálón szerteszét terjedő dokumentumokból egységes, elszomorító képet összeállítani valakiről, van-e jogom azokat szembesíteni a valósággal, akik őt ma is mélységesen tisztelik?

Végül is Tőkés László egyetlen mondata miatt döntöttem úgy, hogy megírom ezt a könyvet. Feleségéről, Joó Edithről a következőket írja egy, a gyerekeinek is címzett levelében: „Egyházi tekintélyemet sötét alakokkal és erőkkel összefogva, tudatosan és szántszándékkal Ő maga rombolja - a (volt) Szekuritáté módjára és kedvére." Hogy miért éppen ez a mondat győzött meg, az majd kiderül. Előre szólok, hogy nem foglalkozom Tőkés László politikai pályájával, egyházi viaskodásaival - ezeket csak akkor érintem, ha föltétlenül szükséges. Nem foglalkozom a jelenlegi politikai küzdelmeivel sem - legföljebb annyiban, hogy megpróbálom kideríteni: a tettei, a szavai, a viselkedése mennyiben következnek a jelleméből.

Előre szólok, hogy megrázó, ami az elém került dokumentumokból Tőkés Lászlóról kiderül. Engem is megrázott. Bárha sok-sok emberi élettel és tulajdonsággal szembesültem, nem hittem volna, hogy egy olyan méltóságú ember, mint ő, ugyanolyan kiszolgáltatott a saját jellemével szemben, mint bárki más. Olyan, mintha a forradalom hőse, „a magyarság köztársasági elnöke" - ahogy Orbán fogalmazott -, a lelkész, a püspök, az Európai Parlament alelnöke folyamatosan valami ördögfélével küzdene, és ezt a lelke körül ólálkodó lényt nem tudná legyőzni, legyűrni, elzavarni. Főleg akkor, ha a neki legjobban kiszolgáltatottakkal kellene emberségesen bánni. Elemi emberségesen. Tőkés László ördöge számos mutatkozási formát választ: hatalom, hiúság, pénz, asszony - és a meglepő módon a szinte állandóan, mindenütt fölbukkanó Securitate.

Megkísérlem, hogy megértsem. Talán Tőkés László is megért engem. Ahogy ő legjobb napjaiban lelkészként, püspökként és politikusként valamiféle igazsággal tartozott és tartozik a népének, a híveinek, úgy tartozom én is a birtokomba jutott igazsággal azoknak, akik őt lelkészüknek, püspöküknek, képviselőjüknek választják.

/Részlet Andrassew Iván előszavából/

Minket se vígy a kísértésbe - a manna.ro recenziója

Paráznaság, magyarság, Ady Endre és foci. Andrassew Iván könyve Tőkés Lászlóról. Hova tegyük? Kevés könyvet olvastam ennyire nehezen, mint a Tőkés László magán(?)életéről szóló munkát, a „Ne vígy minket a kísértésbe" című dokumentum (?) gyűjteményt.

A kötet tulajdonképpen nem szól másról, mint nagyon különböző környezetben felbukkanó dokumentumokról, nyílt, félnyílt és nagyon is magán levelekből, közleményekből, üzenetekből: mindabból, ami között az elmúlt két évtizedben az ember - ha akart, ha nem - combig gázolt.

A Tőkés család magánéletéről, Tőkés László és Joó Edith házasságáról és válásáról. DrMáriás kiváló borítója (Tőkés László René Magritte műhelyében) jelzi, nyomasztó és veszélyes tartalomhoz nyúlt az olvasó. 

Szabad-e nekem ezt elolvasnom?

Ez volt az első kérdés, ami azonnal, a bevezetővel való szembesüléskor felmerült. Nem véletlen: Andrassewben is ott a kérdés, kimondva, kimondatlan, hogy szabad-e megírni egyáltalán egy ilyen könyvet?

Mi a műfaja ennek a kiadványnak? Portré? Annak hézagos. Szocioriport? Ahhoz hiányzik belőle a személyes tapasztalat. Leleplezőkönyv? Nincs benne semmi olyasmi, amit korábban tudni, vagy sejteni nem lehetett.

Az újszerűsége talán abban rejlik, hogy az eddig tudottak, és elég határozottan ki nem mondottak, másod- és harmadlagos információs forrásokon terjedők, hangot kapnak, fejezetekbe szerveződnek, áttekinthetőek, követhetőek és következtethetőek lesznek.

Andrassew módszeresen távol tartja magát Tőkés közéleti munkásságától, politikai eredményeitől és eredménytelenségeitől, csak azzal foglalkozik, amit magánéleti, vagy magánéleti szempontból érinti a közéletet.

Így lesz Tőkésből nem hétköznapi antihősünk. Több mint merész.

Ne tegyünk úgy, mintha a magánélet nem lenne meghatározó a mai magyar közéletben. Nagyon is az, az elhallgatások és suttogások, a pletykálás nemzeti örökségében és örökségével élünk.

Mindenki sejteni, tudni véli, ki kivel, mit és hogyan, vagy hogyan nem, de arról - nyíltan, vállalva, állást foglalva - nem beszél. Így találhatott gazdag táptalajra például a családon belüli erőszak, és annak tolerálása, vagy a homofóbia.

Nehéz helyzetet vállalt Andrassew, mert nincs végiggondolt, végigbeszélt normarendszere annak, hogyan lehet a magánéletről beszélni. Azt sem tudni és érteni igazán, meddig terjed a magánélet, és honnan kezdődik a közéleti felelősség, érzékenység.

Mi az, amihez tényleg közünk van?

A magánélet csak mint erény, és erényforrás elképzelhető. Arról, hogy Tőkés László példás családapa, nemzetileg lekötelezett szülő illik beszélni, mert a férjség, családapaság nemzeti érték, erény.

Arról, hogy Tőkés László (vagy bármely más közéleti személy, magánember) sem élettársi, sem szülői kötelezettségeinek nem tesz eleget - arról már nem tudunk, nem merünk, vagy nem akarunk beszélni. Az tehát, hogy Andrassew Iván ezt a témát felvállalta, rendkívüli bátorságra vall.

Jól csinálja-e azt, amit csinál? Vannak kételyeim.

Mivel a magánéletről való beszéd módozatai sincsenek átgondolva, ezért azt sem tudni - én nem tudom - mi az, ami az információgyűjtésbe és -közlésbe belefér.

Szabad-e interneten keringő, vagy bizonytalan forrásból származó dokumentumokat közzé tenni? Tudjuk, még József Attila szabad ötleteinek publikációjával kapcsolatban is éles vita bontakozott ki. Pedig az a szöveg, konstruált szöveg, és bizonyos értelemben, sokszoros idézőjel mellett közlésre, a megmutatásért íródott.

Mi hát a kritérium, ami publikussá legitimál egy dokumentumot? Az idő? Amikor Nyáry Krisztián egy évszázad távlatából „leleplezi" (nb. az interneten) Diósy Ödön homoszexualitását, vagy Molnár Ferenc nőverését, idézi Móricz és öngyilkosságba menekülő felesége levelezését, az legitim? Tőkés hasonló történetei nem legitimek?

Lehet-e hasonló munkának másképpen nekifogni?

Én például fontosabbnak tartanám, ha Tőkés valóban nyilvánosnak szánt politikai működését, beszédeit, munkáit elemezné Andrassew, vagy bárki más, akit a célszemély (mint majdnem államfőjelölt, mint „nemzetpolitikailag fontos" ember) érdekel. Mindazt, ami megkérdőjelezhetetlenül publikus.

Úgy is nagyon sajátos kép rajzolódhat ki arról, hogyan alakult az elmúlt húsz évben a nemzetinek nevezett diskurzus, politika. Hol vannak a gyökerei, kik és miért a támogatói? Melyek az ellenmondásai? Ez lenne a történeti, elméleti megközelítés. Már, ha beszélhetünk itt egészen komolyan elméletekről.

És ha fontos a személyes szempont: akkor érdekes lehetne egy beszélgető könyv, az ebben a kötetben szereplő emberekkel, a tabukérdéseket sem kerülve, szembesítéssel. Megadva mindenkinek az esélyt a magyarázatra és a reakcióra. Tisztában vagyok vele persze, hogy ez Tőkés László eddigi nyilatkozatkészségét ismerve, szinte elképzelhetetlen.

Bármennyi kifogás is burjánzik fel olvasás után a módszerrel, a tartalommal kapcsolatban, kénytelen vagyok elismerni, hogy nagyon sok minden másképp látszik ez után a kötet után. Másképpen látom például a pecsétekbe, hivatali címekbe és fejléces papírokba beleszerelmesedett erdélyi közéletet.

A pecsétek és hivatali címek mögött, a fejléces papírokon ugyanis, a közéleti máz mögött, rengeteg a magánindulat, magánérdek, több mint sejthető. Van-e egyáltalán a magánéletünkön túli közéletünk?

És azzal is szembesültem, hogy mindenhol, a családi vacsorákon és reggeliken, a fodrásznál valamint a „emlékhelyeken" is tulajdonképpen egyetlen egy dologról van szó: a pénzről. Fillérek és dollármilliók röpködnek.

Az eddig érteni vélt események is más megvilágításba kerülnek.

Az a momentum például, ahogyan Tőkés László távozott eddigi legmagasabb pozíciójából, az EP alelnöki tisztségéből. Pedig a Tőkés-közlemények folyamatosan áradtak, követni lehetett ezt a döntést is, és mindazt, ami Brüsszelben körülötte történt. Hallottunk például a „Ciános Béla" akcióról.

Markó Béla Szávai Géza francia nyelvű kötetének, a Székely Jeruzsálemnek a bemutatóján vett részt Brüsszelben. Az erről hírt adó plakátra Tőkés László személyesen ragasztotta rá ezt a feliratot: „Mit keres az EP-ben ciános Béla?".

A tiltakozásról a tiltakozó maga küldött szét kommünikét. Az azonban eddig elsikkadt, hogy az esettel kapcsolatban - derül ki Andrassew összeállításából - Tőkés magyarázkodni kényszerül, és levélben arról biztosítja Jerzi Buzek EP-elnököt, hogy „nem támadt" és „nem rongált".

Nem győzte meg a címzettet. Jerzi Buzek választában arra figyelmezteti a politikust: „a fenti incidenst megjegyzi", és az, amit Tőkés tett „nem tükrözi az EP szellemét és szokásait". Ezek után nem indult újabb mandátumért Tőkés László, érthető módon, és nagyon helyesen.

Azzal kapcsolatban, hogy kinek van igaza, Tőkés Lászlónak vagy Joó Edithnek a válási sagában, az emberi drámákban - ellentétben a szerzővel - én nem foglalok állást. Pont azért, mert a közzétett dokumentumok alapján követhető, hányféle szempont, hányféle igazság, vagy igazság töredék veendő figyelembe.

/Parászka Boróka - manna.ro/