A közönség rávezetése céljából Tóth Kálmán feltette a kérdést, „Ki folytat a jelenlévők közül valakivel rendszeresen levelezést?" Válaszként mindenki, néhány kedves emléket is társítva, boldogan emelte kezét a magasba. Ám amikor a kérdés úgy módosult, hogy ki az, aki kézzel veti papírra a levelezőtársnak szánt gondolatokat, a jelentkezők száma hirtelen egy főre csappan.

Tóth Kálmán bevezetőjében a magánlevelezésről és annak jelentőségéről hintett el néhány gondolatébresztő morzsát. A személyes mondanivalót hordozó levelek egyben a személyes történelem apró kirakódarabkái, ugyanakkor történeti, helytörténeti jelentőséggel is bírhatnak. Az írásbeliség, íráskultúra változása arra ösztönöz bennünk, hogy jobban odafigyeljünk a családi levelestár selejtezésre szánt darabjainak megőrzésére.

A téma felvezetését Kiss Attila régiséggyűjtő bemutatkozása, gyűjteménye egyes darabjainak felvillantása követte. Kiss Attila elsősorban családi hátterének köszönheti gyűjtőszenvedélye kialakulását, mely a középiskolai évek alatt mélyült el. 1974-ben kezdte meg tanulmányait Szombathelyen, szerencsésnek érezte magát, amikor a cipőgyár bélyeggyűjtő szakkörébe bekerült, és annak tagjai között igazi barátokra lelet, akik a gyűjtés újabb és újabb izgalmas arcával ismertették meg. Kitágult a látóköre és rájött, hogy nagyon ritka az olyan gyűjtő, aki csak egyféle dolgot gyűjt. A könyvek iránti szeretetéből adódóan a bélyegek mellett elkezdte gyűjteni a magyar nyelvű vallási témájú könyveket, főként a katolikus kiadványokat, valamint a papírrégiségeket, a leveleket és más iratokat, a képeslapokat, a pénzeket, és így tovább.

Az előadás témáját adó, javarészt a 2. világháború éveiben fogalmazódott, több mint 300 darabos levélcsomó 1995-ben került Kiss Attilához, aki egy-egy darabba beleolvasva felismerte annak történeti jelentőségét. Mégis több mint másfél évtized telt el addig, amíg a Vasi Múzeumbarát Egylet „Gyűjtemények gyűjteménye" sorozatának hatására újra elővette a sokáig lappangó levélhalmot, hogy átadja azt a hozzáértők kezébe. Ekkor kerültek a levelek Tóth Kálmánhoz, aki az előadás hátralévő részében lépésről-lépésre ismertette a velük kapcsolatban eddig elvégzett rendszerező és feldolgozómunkát. Elmondta, hogy a történeti kutatások még a kezdeti stádiumban vannak, és a felmerülő személyiségi jogi kérdések tisztázásig nem közölt neveket, személyazonosságokra utaló adatokat.

A feldolgozás során megfigyelte a levélírók írásképét, stílusát, helyesírását, a gyakran használt kifejezéseket, nyelvi sztereotípiákat, valamint egyéb formai és tartalmi jellemzőket. A levelekben leginkább az egymásra vágyódó, egymást féltő/óvó, a jelenben egymást kutató szerelmesek lelki és testi állapota tükröződik. Úgy érezhetjük, hogy hőseink, H.N. és M.F. ebben az időben szinte csak a meglévő érzelmeik síkján létezhetett. Bár a levelek témája a hétköznapokhoz is kötődik, az arra érzékeny szívű megértette, hogy ez a betűsorokba zárt furcsa párbeszéd egykor nem szolgált mást, mint egymás megőrzését. Minden gondolat az egymást óvó-féltő szerelemről szól.

Tóth Kálmán a megszólításokat is kiemelte. A katona „Drága kicsi Anyukám"-nak, vagy „Drága Kisanyám"-nak, a hölgy pedig hasonlóan „Apukám"-nak, illetve „Kisapám"-nak szólította a másikat. A számunkra kissé mosolyogtató formula mindenképpen a szerelmesek babusgatását tükrözi.

A tartalmi vizsgálódás továbbfolytatásához Tóth Kálmán sajátos szempontrendszert dolgozott ki, amely a katonai kiképzés, pályafutás, fegyelem; mindennapi szükségletek, megélhetés; szabadidő, kulturális igények; egészség, betegség; harci cselekmények és hatásuk; világnézet, vélekedés témaköreire terjed ki. Ebből látszik, hogy levélíróink tudósították egymást az odahaza és a katonai szolgálat alatt történtekről azért, nehogy „lemaradjanak egymás életéről."

Gyakran számoltak be egymásnak kedvelt szabadidős tevékenységeikről, amelyeket egymástól külön kellett megélniük. Egy-egy ilyen történetre reagáló válaszlevélben kifejezett örömöt átjárja a féltés, néha a féltékenység is. Ezt enyhítve gyakran írták egymásnak, hogy azért nem tesznek meg valamit, mert annak élménye csak a másik társaságában válhat teljessé.

Az előadó megfigyelte, hogy ha egy levélben azt írják, hogy „különben újság nincsen semmi..." akkor többnyire valami érdekes eseményre való utalás várható. Az is különleges, hogy e levelekben nincsen javítás, nincsenek felesleges magyarázkodások: ahogy a gondolat jött, úgy került leírásra. E sorok írója számára a legértékesebb felfedezés mégis az volt, hogy ha a levélírók, H.N. és M.F nem is voltak a szó klasszikus értelmében hősök, azért a történelem emelte akadályok ellenére nem csak túlélték a világháborút, és ami utána jött, de minden külső körülmény ellenére egész valójukkal képesek voltak megélni a párkapcsolat teljességét, annak örömeivel és vesződségeivel együtt. Tették mindezt úgy, hogy 1943-tól a háború végéig M.F. szabadságos katonaként idehaza eltöltött néhány napos tartózkodásain kívül csak levélben tarthatták a kapcsolatot egymással.

A levelek átfutása után Tóth Kálmán örömmel konstatálta, hogy azok értékes forrásanyagot jelentenek mind a történeti, mind a nyelvészeti kutatás számára. A megkezdett kutatómunkát folytatni kell.

A rendezvény befejező mozzanataként Nagy Rebeka és Tóth Róbert a két főhős szerepébe bújva olvasott fel néhány levélrészletet, majd Karády Katalin dalára pergett le előttünk egy vetítés az 1940-es évek Szombathelyéről. „Egyszer csak mindennek vége lesz majd, nincs olyan csók, ami örökké tart..."

Vajon a mai fiatalok közül hányan volnának képesek szerelmükkel évekig csupán levélben érintkezni? Ellenállni a sok csábításnak, emberi gyarlóságnak, vágyódni, ám mégsem megkeseredni, hanem kitartani egy olyan korban, amikor a biztos is csupán talán...