Egy örökkévalóság telt el Santana legutóbbi olyan albuma óta, amit a rajongók mindenféle  fanyalgás nélkül fogadhattak. A „Smooth" és a 2002-es „Supernatural" elsöprő sikere olyan magasra tette a mércét, amely egy ideig gyakorlatilag lehetetlenné tette az énekes (Rob Thomas) esélyeit a visszatérésre, a virtuóz gitáros pedig a másodhegedűs szerepére kényszerült egy sor felejthető popzenei projektben. Az Aristával kötött szerződés lejártával Santana a frissen megtalált függetlenségét bizonyítandó, gyorsan elő is rukkolt ezzel a szinte teljesen instrumentális albummal, mely a világ különböző tájain élő természeti népek zenéjének szenvedélyes hangzásvilágát igyekszik bemutatni.

Határozottan merész vállalkozás, de sajnos úgy tűnik, Carlosnak csak annyira futotta erejéből, hogy az egyik unalmas hangot a másik után rakosgassa. A tőle megszokott lendület, mozgalmas és magával ragadó hangzás ugyan nyomokban fellelhető néhány tapogatózó jammelésben, de az a sziporkázó leleményesség, ami őt a 70-es években ikonná avatta, sajnos mára eltűnt. Most csak egy leáldozóban lévő csillagot látunk, aki - úgy tűnik - megrekedt egy letűnt korban. Ahhoz képest, hogy az album a bennszülöttek vibráló életét és sajátos báját hivatott bemutatni, a Shape Shifter túlságosan nyugodt; az anyag steril hangzású stúdiómunka, nem adja vissza a végtelen szavannák vagy a szövevényes esőerdők hangulatát.

A vissza-visszatérő, egymásra halmozott, kanyargó improvizációk meglehetősen lélektelenek, de hála az égnek, azért akadnak pillanatok, amikor Carlos megcsillantja tehetségét. A „Nomad" zajos, dübörgős, életerős, és Santana játéka néhol egészen őrült, tartalmas, fajsúlyos; emellett teljesen ösztönös, így létrehozva az album legkirobbanóbb, legemlékezetesebb szólóját. A címadó dal szintén egy apró diadal: tiszta kinyilatkoztatása annak, hogy Santana visszatért ahhoz, amihez a legjobban ért; a változatos improvizációk azonban hiába jól megszerkesztettek, mégsem érik el azt a hatást, amit kellene, ebben a zenében nincs semmi igazán megkapó, semmi „dög".

Hiányzik a velős, telt, zsigeri mondanivaló, és nem valósul meg az a titokzatos, lélekemelő utazás sem, amit a „Mr. Szabo" ígér. A Shape Shiftert egyfajta „szent" kiadványnak szánhatták, de az igazat megvallva ez nem nagyon sikerült.  Az album például elbírt volna némi vokális anyagot. No nem azt a kenetteljes nyáladzást, amit az utóbbi három kiadványon hallhattunk, hanem autentikus énekeket, hangokat mindazokból a kultúrákból, amelyeket Santana próbál megidézni. A gitárjáték már nem képes magával ragadni a hallgatót, nem borzongat meg, nem ébreszt érzelmeket, eltekintve a lehangoltságtól; az eredmény egy határozottan mesterkélt és elkényelmesedett felvétel. Inkább tűnik mélabús visszatekintésnek a múltba, ahelyett, hogy Santana vad fordulatokban idézné fel fiatalságát.

Értékelés: Csak rajongóknak: 2/5

Vedd meg, ha: szeretnéd hallani a nagy Carlos Santana szabadon folyó, egyórányi instrumentális jammelését.

Hagyd ki, ha: elégedett vagy Santana klasszikus, 70-es évekbeli LP-ivel, és nem akarod az új, felhigított verziót hallani.

A legjobb szám: „Nomad"

David Hayter (guitarpalnet.eu) - Ford: Orsó/Hende Róbert

 

Számról-számra:

Carlos Santana az albumot az amerikai földrészen őslakos indiánoknak ajánlotta, a nyitó dal, a lemez címét adó Shape Shifter is ősi amerikai hangulatot áraszt. A két záró dalt Santana fiával, Salvador Santanával jegyzi, aki mindkét számban zongorán játszik: az egyik a Canela, a másik pedig az Ah, Sweet Dancer, melynek különlegessége, hogy a gitárvirtuóz először Németországban hallotta egy taxiban, majd egy helyi lemezboltban lejegyezte, és azóta is rendszeresen játssza turnéin.

A korongnak két magyar vonatkozása is van: a Mr. Szabo című dalban Santana a harminc éve elhunyt Szabó Gábor jazzgitáros-zeneszerző előtt tiszteleg, másik magyar vonatkozású szám a Macumba In Budapest, amelyet Santana Walter Afanasieff producerrel közösen írt. 

1. Shape Shifter

A nyitódal az indián folklór alakváltóját (Shape Shifter) idézi meg, stílszerűen egy indián "ráolvasással" indítva az albumot. A zeneileg felvezető Hammond-téma és az abból kibontakozó gitár-sound a régi Santanát idézi, még akkor is, ha felbukkannak benne előző dalaiból ismert motívumok. - (8/10)

2. Dom

Akár a vokális lemezekre is rákéretőzhetett volna a "nagyzenekari" jegyekkel indító, és annak hangmedrén kibomló Dom. Gyorsan megadja magát a dal egyszerű, (köz)érthető témája, a második perctől unalmassá is válik, talán ezért is rejtettek el benne 2:30-nál némi folklórt, és egy abból előcsattanó védjegyes gitárszólót. - (6/10)

3. Nomad

Elemi, puritán energiák robbannak ki Santanából a számban. Érezhető, hogy ez a dal az összekötő kapocs a 70-es évek és a mostani album darabjai közt, s egyben az új albumhoz társított ideológia legbiztosabb pontja. Ha az utóbbi 10 évből kellene tőle maradandót említeni, ami talentumához méltó, akkor egyértelműen ezt a dalt favorizálnánk. - (9/10)

4. Metatron

Carlos tesz róla, hogy ha kicsit is jól érezzük magunkat és lubickolunk rockhőskort megidéző opuszaiban, akkor gyorsan a jelenbe térítsen minket egy pátoszos gitárhimnusszal. Fülbemászó témára épít egy izmos virgázást, ami egyedül arra jó, hogy legyen "kocsi vissza" az alaptémához. 2:03-nál kicsit el is hajlik a koncepció, de itt már javában azt várjuk, hogy be is fejeződjön. - (5/10)

5. Angelica Faith

Annyira santanai az intro, hogy meg sem kíséreljük kitalálni, melyik régebbi klasszikusára hasonlít. Érdekes módon a továbbiakban inkább a brazil jazz hangulata árad róla, védjegyes hajlításokkal. Összességében kellemes, lírai ihletésű dal, amit kerül a mézesmáz. (6.5/10)

6. Never The Same Again

Indítása alapján akár Pat Metheny szerzemény is lehetne, ha nem pislantanánk a lejátszási listára. 50mp-ig jól is érezzük magunkat a finom, ráhangoló résszel, ám ez a varázs a dalban többé nem tér vissza. Hogy mennyire a természeti népek zeneiségének sajátja az a kissé koncepciótlan "gitárhíróskodás", ami belepacskol több témába és egymás mellé ragasztja őket, számunkra megfejthetetlen. - (4/10)

7. In The Light of a New Day

Mindenképp az album mélypontja ez utóbbi két dal. Ha úgy tetszik, teljes tévedése a vázolt ideológiának. Ha Santanát Hollywood-i filmzeneszerzőként őrizné emlékezetünk, akkor valami ilyesmit várnánk tőle. Kérdés, hogy ezt hallva tényleg őrizné-e nevét bármely emlékezet... - (3/10)

8. Spark of the Divine

Nem megvonva a művésztől az alkotás szabadságát, egyperces privátvégzetként tekintünk az Isteni szikrára, így nem is értékeljük. (-/-)

9. Macumba In Budapest

Már csak magyar vonatkozása miatt is felkerekedne értékelésünk, de az utóbbi 10 perc - Santanához mért - zenei zsákutcája után kimondottan üdítő darabja volt az albumnak a misztikus, feszültséggel teli ritmusmámor. - (7/10)

10. Mr. Szabo

Aki ismeri Szabó Gábort, annak nem kell ecsetelnünk, mennyire inspirálta Santanát. Respektálandó emberi gesztus, hogy a magyar jazz emblematikus gitárosát egy virtuóz, minden sallangot nélkülöző dalban megidézte! - (8/10)

11. Eres La Luz

Az egyetlen dal, melyben Santana énekesei (Andy Vargas, Tony Lindsay) szóhoz jutnak. Igazán latinos, vérbő darab, 2/3-ánál eksztatikus gitárszólóval. - (6.5/10)

12. Canela

Mindenképp a dal előnyére válik a lírai felében felcsendülő zongoraszóló, melyben Santana fia, Salvador jut főszerephez. A második rész már a "faterról szól", és az ő pampákon vágtató gitárfutamairól. - (7/10)

13. Ah, Sweet Dancer 

Valami ilyesmit el tudtunk volna képzelni végig... van mélysége a dalnak, harmonikus a zongora és a gitár témakibontása, nem elnyújtott, mégis katartikus. Borzongató, újrahallgatásra inspiráló! - (8.5/10)

Átlag: 6.5

BLH

A teljes album itt meghallgatható:

 

Előadók:
Carlos Santana - gitár
Andy Vargas - ének
Tony Lindsay - ének
Chester Thompson - billentyűk
Dennis Chambers - dob
Benny Rietveld - basszusgitár
Salvador Santana - billentyűk
Raul Rekow - konga
Karl Perazzo - ütőhangszerek