Ne várjuk el a háborútól, hogy logikus legyen, épp ezért ne várjuk el az emberektől sem, akik előle menekülnek. A hétköznapi életben minden bűn, bűn. A háború és a puszta túlélés nem moralitás vagy lelkiismeret kérdése. Miért kéne egy eleve romlott rendszer elől öltönyben és nyakkendőben menekülni? Az útlevél-hamisítás nem gaztett. Egyrészt nem ártunk vele senkinek, máskülönben éppen maguknak ártunk és azoknak akikért felelősséggel tartozunk. Schwarz már nem tartozik felelősséggel senki iránt. Miért ne mesélne erről senkinek, miért ne adná oda másnak feleslegessé vált okmányait, neki már úgy is mindegy. Ő nem csak a háború elől menekült, ő felesége, Helen karjaiba akart menekülni. A háború háta mögé, ahová az nem képes látni. Georg mögé, aki a rezsimet képviseli, hamis szeretetképtől- lévén Helen testvére- és Hitler által vezérelve.

Schwarcznak nem ez az igazi neve, és ez a történet végén sem derül ki. De ez nem baj. Lehetne akár Tóth Géza lakatos is. Igen, még egy lakatosnak is lehetnek érzelmei. Egy lakatos is bujkálhat a nácik elől, számíthat arra, hogy bármelyik pillanatban ráronthatnak és számíthat arra, hogy leül.

A történet sokban hasonlít Graham Greene, A csendes amerikai című regényéhez a háttérhelyzet tekintetében. Mégis, pontosan ennyire el is tér tőle. Míg az előbbiben egy olyan ember szemszögéből láttatja az eseményeket, aki a legjobb jóindulattal nézve is a jéghegy csúcsán motoszkál érvényesülése érdekében, addig itt, a második világháború mosógépdobjának kellős közepén kell a saját és felesége életét menteni, miközben nem veheti át egy másik ruha színét vagyis elvei miatt nem léphet be a náci pártba. Még csak nem is érhet hozzá a puhának tűnő pamutpulóverekhez, ezért sem szabad, hogy az menekülését biztosítottnak láttató, de kollaboráns csapatok elfogják és kiszolgáltassák a németeknek. De leginkább nem ütődhet hozzá a mosógép dobjához, ami ez esetben egy náci tiszt pisztolycsövének hideg érintése lenne a halántékán.

Greene regénye remekül mutatja be az önhitt ember bölcsebbé válásának folyamatát, de ehhez a helyzethez képes ez csak pusztán bársonyszék moralizálásnak tűnhet, természetesen cseppet sem levonva önmaga értékéből. Lám-lám milyen fura egy játszótér ez a háború. Csak ezekben az időkben mutatja meg igazán magát az ember. Ezekben az időkben képes igazán emberként vagy még kegyetlenebbül viselkedni. Ne legyenek téveszméink, a háború „csak" több millió emberi agy összekapcsolt gyűlöletspiráljának közepe, ahonnan már nem mozdulhat el sehová a józan ész tekintetében, csak úgy, ha erőszakkal lerombolják azt a spirált. Nem nagyobb az embernél, csak kiszabadult annak kezei közül. Egy torz Frankeinstein- szörnyeteg, szív nélkül.

Érdekes azt látni, hogy az embereket mennyire össze tudja kovácsolni a közös cél. Ebben az esetben az érdek nem elsőrangú, hiszen olyan emberekről van szó, akiket érzelmek fűznek a másikhoz. Furcsa ezt leírni, de a II. Világháború olyan, mint egy földgömbnyi méretű erős szagú illóolaj. Ha elég ideig nem látsz a füstjétől, csak a legközelebb álló emberbe tudsz kapaszkodni, hogy kijuss belőle. Aztán ha már kívül vagy, újra hétköznapi emberré válsz, érzelmeid erősségétől és a múlt, a társadhoz kapcsolható élő emlékének súlyától függően.

Erre legjobb példa, amikor külföldön a magyarok partnerként szövetségekbe tömörülnek, ellentétben a saját hazájukkal, ahol ennek sajnos a visszája tapasztalható.

Az éjszaka Lisszabonban azoknak ajánlható leginkább, akik közvetve vagy közvetlenül tapasztalatot „nyertek", de háborút, mint már tudjuk, nem. Ne tartsuk magukat szerencsésnek, hogy ezt nekünk nem kellett átélni. Ők sem várták izgulva, hogy kihúzzák a „lottószámaikat".