Két számítógéptudós cikket közölt a New York Times-ban arról, hogy a világháló használata hogyan kapcsolódik a depresszióhoz. Az eredmény meglepő. Először is meglepő, hogy egyáltalán eredménynek nevezhető ez a következtetés, amire jutottak.

A két kutató a Missouri Tudományos- és Technológiai Intézet 216 diákjával töltetett ki kérdőíveket. A kiértékelés során a diákok egyharmadánál fedeztek fel depresszív tüneteket, ami egyébként összhangban áll a korábbi becslésekkel (az amerikai diákok körülbelül 30 százalékánál jelentkeznek a depresszió jelei).

A két kutató ezután odament az egyetem internet-személyzetéhez, vagy micsodához (tudod, akik az egyetemen beállítják a routereket és letiltják a pornót), és felkérték őket egy kis délutáni adathalászatra. A törvényesség keretein belül, állítólag. Azt nem nézték, hogy a diák melyik tanárának küld szerelmes levelet, csak azt, hogy

hogyan használja a világhálót.

Ezt összevetették a kérdőívek eredményeivel, és kiderítették, hogy a depressziós fiatalokra a következő internet-felhasználói sajátosságok jellemzőek:

• Magas fájlcsere-aktivitás (torrentoldalak, letöltő-programok sűrű használata)
• Gyakori email-fiók ellenőrzés („az email-fiók sűrű ellenőrzése összefüggésben állhat a magas fokú szorongással, ami a depresszió egyik tünete lehet")
• Internetes alkalmazások állandó váltakoztatása (ide-oda ugrándozás email, chat, közösségi oldalak stb. között, ami koncentrálási nehézségeket tükröz)
• Videó-megosztók és online játékok sűrű használata

Nincs mese, depressziós vagyok. És valószínűleg Te is, kedves olvasó, aki most ezeket a sorokat böngészed, szintén depressziós vagy. Bezzeg mennyivel egészségesebbek nálunk azok a felhasználók, akik naphosszat Baudrillard-esszéket és középkori vallásfilozófiai értekezéseket olvasnak a világhálón!

Érthetetlen, hogy a két kutató miért hagyta figyelmen kívül az okokat, amelyek az internetes aktivitás mögött állnak. Ezek szerint mindegy, hogy azért nézem sűrűn az emailjeimet, mert a spameknek is örülök, csak írjon már valaki, vagy pedig azért, mert baromi jó vagyok az emberi kapcsolattartás terén, és rengeteg levelet kapok a barátaimtól.

Mindegy, hogy azért váltogatom az alkalmazásokat, mert dekoncentrált vagyok, vagy mert egyszerűen intelligensnek születtem (lehet, hogy ez valóban nehezen elképzelhető), jól megy a multitasking, és így egyszerre több feladatot tudok elvégezni rövid idő alatt. Mindegy, hogy cicás videókat, autóbaleseteket, expresszionista rövidfilmeket vagy Philip Glass zongorajátékát nézem.

Mindegy, hogy házi bombakészítésről, esetleg norvég templomok gyújtogatásáról töltök le pár kézikönyvet, vagy a Rómeó és Júlia bábszínházi verziójára vagyok kíváncsi.

A cikk szerint a két kutatót nemes szándék vezérli. Szeretnének ugyanis kifejleszteni egy olyan szoftvert, ami figyeli az internet-felhasználási szokásainkat, és azonnal figyelmeztet bennünket, amint a depresszió jeleit érzékeli. Mint a GPS, amikor szól, hogy gyorsan hajtok: „bip-bip, átlépted a depi-határt!"

Nahát, észre sem vettem, hogy elképesztően magányos vagyok, két éve nem értem hozzá egyetlen emberi lényhez sem, magamban beszélek, társaságban rosszul vagyok, önmagamat okolom mindenért, esténként megkorbácsolom magam, folyton nassolok, nem alszom, és vodkával veszem be a nyugtatót. De köszi, hogy emlékeztettél arra, kedves számítógép, hogy az életem totális csőd. Ez sokat segített.

New York Times. Istenem!