A fekete-fehér filmekről mindig a vasárnap délutánok jutnak eszembe, mikor édesanyám egy csomag százas pézsével bámulta Audry Hepburn és Gregory Peck egymásra találását. A némafilmről pedig a középiskolai filmszakkörök, mikor Charlie Chaplin pár órás szenvedése után a legnagyobb örömöt a kávé jelentette. Persze mára mindez megváltozott.

Februárban másról sem szóltak a hírek, minthogy egy fekete-fehér némafilm tarolt a legrangosabb díjátadókon, a 3D-s filmek és Imax-ek korában. A rendező, Michel Hazanavicius mindenesetre bátor ember, ilyet bevállalni a XXI. században! Mégis valahogy furcsán zseniális, ahogy abban a korban a hódító hangos film volt, úgy a mi korunkban igazi unikális csoda lett A némafilmes 100' (12). A vissza a kezdetekhez próbálkozás megnyerte magának az egész világot, hat BAFTA, három Golden Globe, öt Oscar-díj, és rengeteg jelölés, csak hogy a legnagyobbakat említsem.

A történet kimondottan egyszerű, kicsit giccses, szájbarágós és szappanszagú, de annyira nem mai (kivéve a válságot), hogy elhasal tőle az ember. 1927-et írunk, George Valentin (Jean Dujardin) jól csengő név a film fővárosában, nagymenő színész, akiért bomlanak a nők. Egy filmbemutató után véletlenül találkozik Peppy Millerrel (Bérénice Bejo), aki hevesen rajong a sztárért. Peppy színésznőnek jelentkezik, és egy filmforgatáson újra egymásba botlanak. Kultuszjelenete a filmnek, mikor Peppy, George öltözőjében, annak öltönyébe bújva vágyódik a színész után. Vonzódnak egymáshoz, ehhez kétség sem fér. A fordulat akkor következik, mikor a filmstúdió bejelenti, nem forgatnak több némafilmet, hangosfilm kell a közönségnek. George ezt nem tudja elfogadni és színészből rendezővé avanzsál. Leforgatja a hangtalan moziját, ám hatalmas csőd lesz belőle. Megindul lefelé a lejtőn: elhagyja a felesége, megbukik a filmje, beüt a krach. Közben Peppy csillaga egyre fényesebben ragyog, ő lesz az új sztár.

Lenyűgöző hogy kúszik bele a történetbe a hang- bár azt meg kell hagyni, zene folyamatosan fut alatta, Ludovic Bource zeneszerző kreálmánya szintén eget rengető. Hangot kap az eldőlő pohár, a nyikorgó szék, minden, kivéve a főszereplőt. A társalgás mégis végig tátogás marad, amit pár másodperc múlva a filmvászonra nyomott betűik tesznek érthetővé. Így kap jelentést minden, bár azt meg kell hagyni, anélkül is teljesen világos és egyértelmű a sztori.

A lefelé csúszó George-ot Peppy próbálja elkapni és visszahozni az életbe. Felvásárolja a férfi aukción eladott személyes holmiját, meglátogatja a kórházban, magához veszi, és munkát is szerez neki. Komikus és drámai is egyszerre, a vége persze megnyerő és pozitív. Az utolsó perceket már hallható beszéd és tánc kíséri, ami kicsit musical jelleggel tölti meg a némafilmet.

Ajánlani? Mindenkinek!

Hogy megérdemelt-e ennyi díjat? Kétség sem fér hozzá! Igaz, csak a történet magában nem ér meg ennyi Oscart, de az, ahogy mindezt tálalják, a mi ultragyors, mosolytalan, színes és többdimenziós világunkban ez a film a lehetőségek földje. Némán is.

Oscar-díj (2012) - Legjobb film, Legjobb rendező, Legjobb jelmeztervezés, Legjobb filmzene, Legjobb férfi alakítás; Golden Globe-díj (2012 - Legjobb film, Legjobb filmzene, Legjobb színész; Cannes-i fesztivál (2011) - Legjobb férfi alakítás; Európai Filmdíj (2011) - Legjobb filmzene

The Artist - A némafilmes  

fekete-fehér, feliratos, francia némafilm, 100 perc, 2011 (12)

rendező: Michel Hazanavicius
forgatókönyvíró: Michel Hazanavicius
zeneszerző: Ludovic Bource
operatőr: Guillaume Schiffman
producer: Thomas Langmann
vágó: Anne-Sophie Bion, Michel Hazanavicius

szereplő(k):
Jean Dujardin (George Valentin)
Bérénice Bejo (Peppy Miller)
John Goodman (Al Zimmer)
James Cromwell (Clifton)
Missi Pyle (Constance)
Penelope Ann Miller (Doris)
Bitsie Tulloch (Norma)