Ha nem is szűznemzéssel fogan, de olyan körülmények között nő fel, hogy az apját csak mutatóba látja. És az csak a kisebbik baj, hogy milyen férfiképet kap örökül.

Minden összejátszik az ellen, hogy a mai gyermekek apai támogatással nőjenek fel. Először is ők azok a gyerekek, akiknek az anyukája a szingli életforma bűvöletében élte eddigi életét. Eszébe se jutott gyereket vállalni a húszas éveiben, legfeljebb a harmincasok második felében. Akkor meg már pánikban, alkalmi partnertől, vagy bármilyen más csellel. Nem számít, ha nincs mögötte állandó férfi, nem alapít családot, csak gyerek legyen.

A válások száma sem csökken, viszont egyre több a laza élettársi kapcsolat, ezért a férfiak jönnek-mennek, mielőtt apává érnének. A klasszikus családmodell sem klasszikus: ott, ahol apa-anya évek óta szorosabb életközösségben együtt él, esetleg több gyerekkel, ott a legnagyobb a szükség. A férfiak jelentős része kénytelen pakolni, és vendégmunka címén évekig nem otthon lenni.

A nemzetközi munkaharcosok gyerekei a „skype-os" generáció tagjai, azok, akik szerencsés esetben évente egyszer-kétszer látják élőben az apjukat, egyébként a férfi a családban nem más, mint egy könnyen kezelhető ikon, aki a power gomb segítségével bármikor kikapcsolható. Apa off.

És ha minden összejön, se nem túl fiatal, se nem túl öreg, nem szegény, és nem a vagyona súlyától agyonterhelt, semmire rá nem érő, kőgazdag figura Apu, akkor sincs semmi garancia arra, hogy Apuvá érjen. Azt ugyanis, hogy „milyen a jó apa", nem szokták manapság kivesézni.

Azt, hogy milyen a jó anya, mikor kell és hogyan szülni, szoptatni, milyen várandós kenceficét, babás firlefrancot kell venni, végtelenített mennyiségben tárgyalják - a nők. Apa-kép nem forog közkézen. Apának lenni ciki, vagy még az sem. Fel sem merül, hogy Apa marad ki munkából, mond le néhány év erejéig a karrierépítésről, viszi magával lopott szabadidejére a csemetét (mert ugye kocsmába  gyereket még mindig nem viszünk).

Apa nagyon komoly taktikákat folytat, hogy a Facebookos (protokoll, agyonlájkolt, hangulatkeltő, PR-célú) fotóalbumától eltekintve sehol se látszanak a gyerekei. És a gyerekek miatt ne maradjon le előléptetésről, új munkahelyről, még több műszakról (pénzről), és a munkahelyi partik minél szabadabb hangulatáról. A gyerek nem tartozik hozzá a férfias imidzshez.

Mi történik így az apátlan nemzedékkel?

Csak tippelünk, mert nem vagyunk brit tudósok, hogy a nem létező fehér köpenyünkből gyorsan előhúzzunk valami klassz kis tanulmányt. De egyértelmű, hogy ahol nincs Apa, ott Anya kettős szereposztásba kerül, és nem biztos, hogy ez növeli a népszerűségi indexét. Akárhogy lapátol, az ő családon belüli szerepe is torzul.

Az, akinek nincs apja, maga sem válik majd olyan könnyen apává. (És akinek van, az sem ajándékba kapja ezt a szerepet, meg kéne ám dolgozni ezért). Az apák nélkül felnövő, és csak nők között élő fiúknak az is keveset mond majd, hogy „elugrunk a srácokkal focizni, kocsmázni stb". Vagy ami még rosszabb, összejön a fiús bandázás, de nem lesz senki, aki a nehéz ügyekbe bevezessen, figyelmeztessen a falkaszabályokra, és túlélőtanácsokat adjon.

Egy, csak néha előbukkanó apával nehezebb együtt élni, mint a rémapákkal, a folyton betonrészegekkel, a mindenbe beleszólókkal, az ordítás-kényszeresekkel. Az utóbbiakra lehet haragudni, veszekedni, és elhatározni, hogy ha felnövünk, mások leszünk. Az előbbieket se szeretni, se utálni nem lehet. Úgy vannak, hogy nincsenek, de azt állandóan. A hiányuk kényelmetlen és megszüntethetetlen.

Persze vannak olyanok, akik időközben észbe kapnak.

Skippelik mondjuk a gyerek óvodás-kisiskolás korát, és aztán birokra kelnek a kamaszpanaszokkal. Esetleg még később döbbennek rá, hogy apák. A rossz hír számukra az, hogy ez a papás-mamásdi nem bepótolható. Az együtt meg nem élt élmények nem élmények. Az időben át nem adott tudás nem tudás.

Az apátlan generáció itt ketyeg közöttünk, mint egy időzített biobomba. Ki tudja mi lesz vele és belőle.

Nem kevéssé érdekes azoknak a sorsa sem, akik úgy öregszenek meg, hogy valahol elhullattak néhány gyereket. Néhány évtized múlva különös és elviselhetetlen öregemberekkel telnek meg az öregotthonok. Ezt a brit tudósok helyett is bizton állíthatjuk.