A múzeum kapui ünnepélyes templomnyitó szertartás keretében, Isis nagyhatalmú istennő áldásával nyíltak meg a látogatók előtt. Az antik világban eredetileg hajnalban tartandó szertartás Aquleius korabeli történetíró eredeti írása alapján került rekonstruálásra, igazi 21. századi vesta szüzekkel és Isis főpappal, kinek szerepét nem más alakította, mint Sosztarits Ottó régész.

A következőkben a kulturális programsorozat keretében ingyenesen, vezetéssel megtekinthető kiállításokból, szabadtéri programokból adunk részletes ismertetőt.

Megmentett örökség - Kincsek Európa szívéből

A 2012 tavaszán az Országházban bemutatott, majd országos körútra indult, és most már Szombathelyen is megtekinthető kiállítás lényegében a Kárpát-medence rendkívül változatos történelmét, a magyar régészek örökségvédő munkáját hivatott látogatói elé tárni. Csapláros Andrea igazgatónő bevezetőjében elmondta, hogy az elmúlt évtized gazdasági beruházásait - beleértve az autópálya-építéseket - megelőző ásatások során rendkívül gazdag leletanyag került a hazai régésztársadalom birtokába. Ám az építőipar és a múzeum valahogy két teljesen más asszociációt kelt az emberben - míg az egyik nevében hordozza a fejlődést, a határidőre való teljesítést, addig a másik a tudományos, elmélyült munkát, amihez bizony idő kell...

Kellene, ám az eddigi gyakorlat azt mutatja, hogy az ásatásokat sokszor lóhalálában kell elvégezni a szakembereknek, minden területért megharcolva, időjárási viszontagságokkal mit sem törődve. Nincs idő a területre évekig visszajárni, vizsgálódni, apró mozaikokat gyűjtve egész képeket alkotni. Ezért is fontos, hogy a fizikai valójukban ugyan megsemmisülő lelőhelyekről - legyen az egy lakóház, szentély, vagy templom - kimentett kincseket minél többen lássuk, hírét vigyük az időben. Ám ne felejtsük, az építőiparral szemben a régészetnek van egy nagyon fontos tulajdonsága: képes megállítani az időt, apró üvegszemekbe zárni múltunk mozaikjait és érthetővé tenni a laikus számára saját történelmét, múltját.

Ennek a munkának köszönhetően olyan értékes leleteket láthattunk, mint az újkőkori arcos edény Rákóczifalváról, vezéri sírból származó kőeszközök, rézkori temetőből származó arany lemezcsüngők, bronz karperecek a Nyíregyházán előkerült kincsleletből, bronz tokosbalták, római kori bronz császárszobor Paksról, rádpusztai hun bronzüst, bizánci császárportré a kiskundorozsmai avar sír aranyozott ezüst övveretén, középkori bőrcipő, honfoglaló temetkezés tarsolylemeze és még sok más érdekesség. A felsorolásból jól érzékelhető, hogy kortól, helyszíntől függetlenül kerültek összegyűjtésre a Kárpát-medence legjelentősebb, leglátványosabb kincsei, melyek bizony - főként az arany és ezüst kincsleletek - gyakran esnek a kincsvadászok áldozatául. A Nemzeti Nyomozó Iroda sikeres rajtaütésének köszönhetően menekült meg az a népvándorláskori nyakperec és karkötő is, amely szintén megtekinthető itt az Iseumban.

A korhű ruhába bújt Csapláros Andrea ezt követően a másik, most látogatható kiállításhoz kísért minket, ahol a kelta-római temetkezés sajátosságival ismerkedhettek meg a látogatók.

Temető a város határán

A rendkívül izgalmas kiállítás, mely a 2008-2010-es Alsópáhok-Nemesbőd településeket érintő, Ilon Gábor régész vezette feltárások során előkerült kincseket dolgozza fel, leginkább azt a célt szolgálja, hogy bemutassa az ókori temetkezési szokásokat, mindezt oly módon, hogy a régészeti leletek szinte megérinthetőek.

A kelta-római kultúrák keveredését is szemléltetik az itt feltárt sírokból előkerült leletek - terra sigillata tálak, mécsesek, üvegcsék, gyöngyök, bronz fibulák, karperecek, állati maradványok sokszínűsége. A hallgatóságot természetesen leginkább a csontvázak érdekelték, ezzel kapcsolatban Csaplásor Andreától megtudhattuk, hogy léteznek olyan eljárások, amelyek segítségével csontmaradványokból képesek megállapítani a régészek az egykor élt ember nemét, vagy akár az étkezési szokásait is. Szinte hihetetlen, de a szakemberek még hamvasztás után is képesek a fennmaradt maradványokból fontos konzekvenciákat levonni ókori elődeinkkel kapcsolatban.

Az I-II. században a holtakat gödörben, kősírban, téglasírban temették el. A legérdekesebbek, azok a négyzet alakú, kőből készült sírok, amelyekben akár egész generációk pihenhettek örök nyugalomban.

A nemesbődi temetőből előkerült tárgyak rekonstrukcióit bemutató tárolóban található egy régészeti szakmai köröket megosztó tárgy, amely első ránézésre leginkább egy már ismert amphorára, vagy házi oltárra hasonlít, ám valós funkciója a mai napig nem tisztázott a kutatók számára sem.

Miközben a szentélyben egész nap képes-zenés vetítés folyt az Iseum 1950-es évekig visszanyúló feltárásainak történetéről, három órakor már Kőfalvi Vidor restaurátor és Sosztarits Ottó régész izgalmas, nem mindennapi előadását hallgathattuk, láthattuk Pannónia legnagyobb építészeti tagozatairól, a ma is a Múzeum előtt álló, hatalmas gránitoszlopok előkerülésének körülményeiről, restaurálásának előkészítéséről, kivitelezéséről és végül az oszlopok mai állapotának eléréséről.

Kőfalvi Vidor és Sosztarits Ottó előadása

Történeti bevezetésben Sosztarits Ottó a XVIII. századba repített vissza minket, amikor a korabeli kutatók figyelme egyre inkább Savaria felé fordult.  A korabeli emlékiratok, feljegyzések a város határában található gránitoszlopokról számolnak be, melyeket minden bizonnyal már akkor egy letűnt kor markáns emlékeinek tulajdonítottak.

Szinte az első feljegyzést követően egyre inkább az kezdte érdekelni a kutatókat, hogy hol volt az eredeti helye az oszlopoknak, hány darab lehetett belőlük. Ez a komplex problémakör a mai napig megmozgatja az örökségvédelem minden elemét, beleértve a régészetet, az építészetet és a restaurátorokat is.

Sosztarit Ottó által bemutatott eredeti ásatási képeken látható volt az 1963-as egykori Iseum képe,  a helyreállítás utáni állapotról készült felvétel, majd legvégül a megvalósult, ma is látható állapotot ábrázoló fotót mutatta meg, ezzel foglalva keretbe az eltelt éveket és a kemény munkát, szakértelmet megkövetelő munkálatokat.

1955-ben az udvari terület feltárása során Szentléleky Tihamér egy roppant egyedülálló leletre bukkant: egy gránitoszlopra és annak lábazatára. Az oszlop két félbe törve feltehetőleg az eredeti helyén hevert, valamint az oszlopfejezet, egy kilencvenkét centiméter magas, kb. egy tonna súlyú márványdarab. Egy későbbi, 1959-es ásatás során újabb oszlop került elő az északi felső udvarból, ugyanabban a helyzetben, melyben egykor álltak és lezuhantak.

Hajnóczi Gyula rajzán az előcsarnok főtengelyébe pozícionálta az oszlopokat, azokra a pillérekre, amelyek a korábbi ásatások során előkerültek. Sosztarits Ottó szerint ez a rajz utólag azért is jelentős, mert ez is a később elfogadott elméleteket hivatott alátámasztani, miszerint minden valaha volt gránitoszlop itt állt, innen került elő és került el a város különböző pontjaira.

1962-63 telén szállították vissza az akkor már a Savaria Múzeum bejárata előtti parkban heverő hatalmas oszlopdarabokat. Szentléleky Tihamér pontosan tudhatta, hogy ezek az oszlopok a homlokzat oszlopsorának voltak a részei, amiket az összeomláskor a tető egész egyszerűen súlyánál fogva kilökött maga alól.

2001-ben kezdődött meg az oszlopok régészeti kutatása, amikor is elképesztő és meglepő állapotokkal szembesültek. A gránitelemek hosszában és keresztben is megrepedeztek, mohásodtak. Ezt követően szinte minden évben felállványozták és restaurátorok, geológusok bevonásával folyamatosan dokumentálták a romlást, ezzel altámasztva a restaurálás szükségességéről kialakított álláspontjukat.  

Az ásatások során újabb márványból készült, a valamikor oszlopfőt díszítő levélmotívum-darabok kerültek elő, ám alakjukból a régészek egyértelműen arra következtettek, hogy ezek nem közvetlenül az oszlopon helyezkedhettek el, hanem pillérszerűen csatlakoztak a márványelemekhez.

A Képtár alatt folyó 1984-es feltárás során Szentléleky Tihamér kb. 13 márványszilánkot hozott felszínre. A régészeti munka kirakósjátékhoz hasonló építkezésének szépségét mutatja, hogy a nyolcvanas években előkerülő márványdarabok kiegészítő darabkáit jóval később, már a Sosztarits Ottó vezette ásatáson találták meg és passzították össze a régebbi darabkákkal.

1998-ban tavaszán előkerült ismét az oszlopok kérdése, elsősorban az oszlopok sorsát illetően. Egyértelművé vált, hogy a helyreállítási tervek megvalósításához az oszlopokon gyors, komoly beavatkozás szükségeltetik.

A helyreállítási munkákhoz kapcsolódóan, az építőipar szakembereivel megegyezve az oszlopokat lebontották és a Savaria Múzeum raktárába szállították, majd ezt követően megkezdődött az oszlopok több lépcsős műtárgyvédelmi helyreállítása. A 8-10 tonnás gránitelemek relatív nedvességtartalma azonban ekkor meghaladta a 10%-ot. Ha ilyen állapotban történt volna meg a ragasztás, az egész biztos katasztrófát idézett volna elő, ezért 2009. október 30-án megkezdődött az oszlopok szisztematikus kiszárítása, a felület vízhatlanná tétele, előbb hagyományos, majd elektronikus hőpaplan segítségével.

A folyamatos szárítás eredményeképpen a relatív nedvességtartalom az optimális szintre csökkent vissza, ekkor megkezdődhetett a ragasztás folyamata. Kőfalvi Vidor által vetített videón jól lehetett látni a felületek végleges vízhatlanná tételének folyamatát. A szárítás ideje alatt természetesen megindult a márványfejezet rendbetétele is. Töredékes oszlopfő-rekonstrukció előmunkálataként olyan létező oszlopfőt kerestek, amely leginkább hasonlít a Savariában előkerült elemhez, majd az ott alkalmazott szerkesztési elveket követve egy eredeti rekonstrukciót kívántak létrehozni. Kőfalvi Vidor nem kis kutatómunkájába került, mire rábukkant a tökéletes modellre, meglepő módon azonban ez a darab a valaha volt Római Birodalom egyiptomi területein volt elterjedt(!). Ezek alapján megindult a szerkesztés, a szükséges segédletek legyártása, méretek felvétele, meglévő eredeti darabok alapján a rekonstrukció elkészítése. A munka folyt éjszaka, hajnalban és szép lassan kezdett kialakulni a végleges fejezet. Amikor az egész palást összeállt, ebből készült az a hatalmas negatív, amibe kiöntve a szükséges anyagokból elkészült az a két kópia, ami most a múzeum előtt álló oszlopok tetejét díszíti.

Pontosan egy évre rá, 2010. október 31-én, amikor a múzeumépület már nagyjából állt, az oszlopok és az oszlopfők is helyükre kerülhettek volna, ám a szakembereknek még ki kellett találni, hogy hová is kerüljenek a monumentális elemek. Ebben Vasáros Zsolt számítógépes modellező programja segített, s adta meg a végleges állapotot, ami feltehetőleg az oszlopok eredeti helyét tükrözi.

A két-három tonnás darabok összeragasztása, azonban nagy technikai felkészültséget igényelt. Videón láthattuk azokat az izgalmas, feszült pillanatokat, ahol a több tonnás óriások, a technikát próbára téve, egymásba csúsztak és újra eggyé váltak.  

Az előadást követően a negatívokkal, gipsz kiegészítésekkel felszerelt eredeti oszlopfejezetről Kőfalvi Vidor egy kalapács és egy véső segítségével lekopogatta a kipótlásul szolgáló darabokat és láthatóvá vált a munkája kezdete.  Természetesen a lehulló darabokért mindenki egyből kapott, hisz ekkor tudatosult mindenkiben, hogy ez egy olyan történelmi pillanat, ami nem ismétli többé önmagát. A történelem lezajlott előttünk élőben először és utoljára! A szerencsések egy-egy szebb gipszdarabot elvihettek emlékbe, és büszkén mesélhették, hogy ott voltak, amikor a kőrestaurátor teljes szerénységgel lerántotta saját tehetségéről a leplet!

Ha tényleg létezik Isis istennő, akkor minden bizonnyal örömmel vehette a programsorozatot, hisz az esemény ideje alatt csodaszép szikrázó napsütést varázsolt a halandók egére!