Egy James Bond-film főcímzenéjét szerezni/énekelni körülbelül akkora figyelemmel és felhajtással jár a popszakmában, mint rockerként bekerülni a Rock and Roll Hall of Fame-be.

Noha Shirley Bassey dalait tartják a legemlékezetesebbnek a 007-es filmek fél évszázados történetében, Paul McCartney-tól Tina Turneren és Sheryl Crow-n át Jack White-ig rengeteg előadó és zeneszerző került be a „Nagy Bond-könyvbe".

Ezeknek a daloknak a fő jellegzetessége, hogy megőrzik a tipikus Bond-dallamtémát, illetve hogy vonós hangszerek kíséretében drámai és egyben fülbemászó módon dalolnak veszélyről és szerelemről.

Valószínűleg senkit nem ért nagy meglepetés, amikor kiderült, hogy a Skyfall című Bond-történet nyitó képsorait a Adele hangja fogja kísérni. Abban a pillanatban, ahogy a szám éjfél után 7 perccel (0:07) nyilvánosságra került, futótűzként járta be a világhálót. Teljesen megérdemelten.

Vannak azonban olyanok, akik kiestek a Nagy Bond-könyvből. Előadók, akik Bond-főcimzenét komponáltak, de szerzeményeiket elutasították. Ráadásul nincs szó kisebb előadókról, mint Johnny Cash, vagy éppen Alice Cooper.

Az 1965-ös, Tűzgolyó (Thunderball) című Bond-filmhez Dionne Warwick szerzett főcímzenét Mr. Kiss Kiss Bang Bang címmel. Nem is lett volna vele baj, hiszen jól illeszkedett a Shirley Bassey által megteremtett hagyományba, de a producer, Albert Broccoli, ragaszkodott hozzá, hogy a dalban elhangozzék a film címe.

Kidobták hát a szerzeményt, és Johnny Cash-hez fordultak. Cash meg is írta a Thunderballt, ami remek dal lett volna, ha nem egy brit titkosügynök, hanem egy amerikai tehénpásztor lenne a film főszereplője.

Johnny Cash is kiesett hát a stúdió kegyeiből, és átpasszolták a dolgot a hangos walesinek, Tom Jones-nak. Bár Jones ekkor mindössze 22 éves volt, sikerült lenyomnia a nála abban az időben sokkal népszerűbb Cash-éket, és az ő verziója lett a nyerő.

Amikor 1973-ban Paul McCartney megírta az Élni és halni hagyni (Live and Let Die) főcímzenéjét, új fejezetet nyitott a Bond-filmzenék történetében: a romantikus jazzbe rockosabb, nyersebb motívumokat hozott be.

Talán ezen felbuzdulva gondolhatta úgy az ős sokk-rocker, Alice Cooper, hogy itt az idő, ő is megírja a maga Bond-dalát. Mert hogy felkérni senki nem kérte fel. Az 1974-es Az aranypisztolyos férfi (The Man With the Golden Gun) zenéje így hangzott volna, ha a producerek elfogadják:

Ám a producerek ehelyett John Barry zeneszerző és a skót énekesnő, Lulu közös produkcióját választották. Alice Cooper meg volt sértődve. Legnagyobb megelégedésére John Barry később elárulta, hogy ezt tartja a legrosszabban sikerült Bond-zenének (mármint a saját szerzeményét).

1981-ben a Szigorúan bizalmas (For Your Eyes Only) producerei felkérték a Blondie-t a film főcímzenéjének előadására. Debbie Harry és bandája szerzett is egy dalt, de kiderült, hogy a producerek nem úgy értették, hogy játsszák el a saját számukat, hanem csak adják elő azt a - már elkészült - főcímzenét, amit Bill Conti (a Rocky zeneszerzője) írt.

Ez nem volt a szőkeség és társai ínyére, úgyhogy esett a projekt. Ilyen lett volna a James Blondie:

Az 1995-ös Aranyszem (GoldenEye) főcímzenéjét a U2 (konkrétan Bono és The Edge) szerezte, és Tina Turner énekelte fel.

Eredetileg az akkor igen népszerű Ace of Base zenéjével képzelték el a történetet, de a zenekar kiadója kikergette a svéd csapatot a projektből, mivel féltek attól, hogy a film bukás lesz (hosszú idő telt el az előző Bond-film óta), és ez negatívan befolyásolja majd az eladásaikat. De mindnyájan jobban jártunk így.

A szám aztán felkerült az Ace of Base következő lemezére enyhén átírva: GoldenEye helyett Juvenile-t énekelnek benne.

A holnap markában (Tomorrow Never Dies) című 1998-as Bond-opusz eredeti címe A holnap sosem hazudik (Tomorrow Never Lies) lett volna. Ezzel a címmel írta meg pályaművét a Pulp zenekar is. Nem nyertek. (Futottak még: Marc Almond és St. Etienne.)

A tényleges főcímzenét végül k.d. lang énekelte el (zeneszerző David Arnold, dalszövegíró Don Black). Azaz mégsem. A producerek Sheryl Crow dala mellett döntöttek, de annyira tetszett nekik k.d. lang verziója is, hogy megtartották végefőcím-zeneként.

Így aztán két teljesen más Tomorrow Never Dies-dal szól ebben a filmben, csak a másodiknak a címét Surrenderre változtatták. A szöveghez viszont nem nyúltak.

A 2008-as A Quantum csendje (Quantum of Solace) főcímzenéje mögötti történetet máig rejtély övezi.

Eredetileg úgy volt, hogy Amy Winehouse fogja énekelni, és Mark Ronson hozza majd a zenét. El is kezdtek rajta dolgozni, ám Amy annyira szét volt esve abban az időben, hogy képtelen volt mikrofon mögé állni, ezért Ronson leállította a projektet. De ez csak zárójel volt, a rejtély a következő:

A film főcímzenéjét Jack White és Alicia Keys szerezte, és tették ezt - az előző évtizedek hagyományaival ellentétben - mindenféle konkurencia nélkül. Csakhogy Dame Shirley Bassey (több Bond-főcímzene előadója) 2009-es lemezén találunk egy No Good About Goodbye című dalt.

Ez a dal nemcsak hogy tökéletes Bond-zene, hanem még el is hangzik benne nagyjából a film címe, ráadásul a számot az a David Arnold és Don Black szerezte, akikről pár bekezdéssel korábban már szóltunk.

A történet egyetlen résztvevője sem hajlandó egy árva mukkot mondani arról, hogy Shirley Bassey-éket felkérték-e a film producerei, és ha igen, miért mondtak végül nemet nekik, ha pedig nem, akkor az említett művészek miért írtak egy olyan alternatív filmzenét, amiről soha nem vallották be, hogy Bond-főcímzene.