"Egyetlen zeneszerző sem szabad. A filmzene egy kollaboráció, az egyik legnagyobb előnye pedig az, hogy valaki más munkája inspirál téged."  

Michael Nyman, a minimalista zeneszerzés definiálója és első számú európai művelője 1944. márciusában született az angol fővárosban. Alan Bushtól tanult zongorázni a Királyi Zeneakadémián, zeneelméletet pedig a King's College-ben hallgatott Thurston Darttól. A komoly felkészítés ellenére már húszéves korában felhagyott a zeneszerzéssel, mivel úgy érezte, hogy az akkori modern utak a semmibe vezetnek. 

Egyik új zeneélménye során azonban rátalált egy olyan modern irányzatra, ami elnyerte tetszését. Cornelius Carde "The Great Digest" lemeze kapcsán használta először egy zenével kapcsolatban a minimalista jelzőt, majd e köré építve kidolgozta a stílus szabályait. Így megújulva a zeneszerzéshez is visszatért.

A filmzenék területén a komponista rendszeres alkotótársa volt Peter Greenaway rendezőnek, akivel az "5 képeslap fővárosokból" című rövidfilm kapcsán találkozott először. 1976 és 1991 között tizenegy filmen dolgoztak együtt, melyek mindkettejüknek számos sikert hoztak. Utolsó közös filmjük, a "Prospero könyvei" forgatása során azonban végleg összevesztek, mivel a rendező több jelenet kivágása után megcsonkította a "Masque" című tizenkét perces szerzeményt is, melyet a komponista által eredetileg írt formában kellett volna előadni. Az addigi sikersorozat azonban elég volt Nymannek, aki azóta is számos alkotáshoz írt zenét. Ezek közül legismertebb Jane Campion többszörös díjnyertes "Zongoralecke" ("The Piano") című filmje és Andrew Niccol keserédes utópiája, a "Gattaca".

Az állandó kísérletezésre kíváncsi hallgatók biztosak lehetnek abban, hogy Nyman minden lemezével valami újat fog nyújtani, ahogy tette azt eddig is. (Forrás: filmzene.net)

Pénteken este indul a 12. Hollywood Movie Music Classics, a hollywoodi filmzenék szimfonikus zenekarra átdolgozott előadása. Képzeljük el, ott ülünk a kiváló akusztikájú Bartók Teremben, és részesei vagyunk a zenei élménynek - csak épp nem a hollywoodi, hanem az alábbi zenék okozzák az "eargazmust" . Nincs más dolgunk, mint tappancsot a fejre, vagy beizzítani a hangcuccot, elhelyezkedni a sztereó fókuszpontban, s élvezni a zenét! Laikus ujjongásunk hét dalon keresztül!  

Wheelbarrow Walk 

Film: Drowning by Numbers, 1988

A "monotonitás" csúcsa, szinte egy téma vonul végig a művön, s az fokozódik. Már ha két és fél percben egy téma fokozható, és a monotonitás fokozásnak minősül. A dallam könnyen fülbe kúszik, s megágyaz magának, a hatás pedig már-már nagyzenekari. Ez a mesteri ebben a darabban: egyszerű, ismétlődő témákból épül grandiózussá.

Jack

Film: Wonderland, 1999

Zongorán bomlik ki a lassú folyású, szinte tapogatózó téma, ami a tipikus nymani stílusjegyek szerint többször ismétlődik. Már-már "kitaláljuk", mi fog következni, amikor.... elérünk 2:40-hez. Onnét ugyanaz, fortissimóban! De nem ér "előreléptetni", tessék végighallgatni a felvezetést, a hatás MINDIG úgy az igazi! Ne ingerelje az ujjat ez a 2:40... A szám végére tudjuk a dallamot, és állítjuk: elő fog még jönni a nap során "dúdolásféleképpen".

Synchronising  

Film: Making a Splash, 1984

Nyman műveinek hallgatása során mindig visszaköszön az a felismerés, hogy a darab a monoton témaismételgetésből kiszakadva "elveszti" hatását egy-egy kilépéssel, hogy a zenei blokkok közt nincs "közérthető" átvezetés, hanem olyan "szertelen, ad hoc" az egész. Ám ennek ellenére mindig zseniálisan "talál vissza" a fő motívumhoz, dallamívhez a szerző. Ennek a visszatalálásnak az élménye, a szólamok játékossága eredményezi, hogy szinte életre kel a zenekar előttünk, a hangfolyam pedig a prérin vágtató, vadnyugati jellegű nyitányból egy már-már sláger könnyedségű örömzenélésben csúcsosodik ki, s "szinkronizálódik össze" minden szertelen zenei motívum.

A la folie 

Film: 6 Days, 6 Nights (Á la folie), 1994

Nagyívű, nekünk kimondottan romantikus darab, szerelmi vallomások elrebegéséhez, nagy egymásra találások elnyújtott pillanataihoz, esőben kézenfogáshoz. Érzelem-apokalipszis. 5:02-nél csodásan tér vissza a témához a darab, s egészen katartikus formában ér véget, mintegy az egymásra lelt szívek közös, nagy dobbanásában.... (könnycsepp...)  

Molly

Film: Wonderland, 1999

Annyira filmzene, hogy semmit nem írunk hozzá: szem becsuk, s kitalálható, hogy bizony itt is a párkapcsolat érzelmi kibomlása szövi a zene fonalát.

Wedding Tango

Film: Drowning By Numbers, 1988

A dal első felén egyfajta mélyszomorúság vonul végig - ha a tangót vesszük alapul, akkor Piazzolla óta tudjuk, hogy "A tangó szomorú, drámai, de nem pesszimista". A tánc természetes formája a hangsúlyokra való lépkedés, ez a szabályos, a zene lüktetésére történő séta képezi a tánc alapját. A gyakorlatban rendkívül nagy tere van az improvizációnak, a zene átélése és a rendelkezésre álló tér alapján a táncosok pillanatról pillanatra döntenek a követendő lépésekről.

Ha a művet, mint táncot fogjuk fel, akkor ez a szabad döntés - mint a hangsúlyokra való lépkedés kinyílik, s másfél percig "csókolódznak a combok". Az a szép ebben a műben, ami a tangóban is: mindenki saját érzései, saját stílusa alapján "táncolja".

The Heart Asks Pleasure First  

Film: The Piano, 1993

Talán a legismertebb Nyman mű, aki nem tudta a szerző nevét, az is ráismer a dallamra. Filmmel együtt nézve (Zongoralecke) vált ki igazán mély hatást. Önmagában hallgatva Richard Claydermann-t látjuk kékszeműen, szőkeségben úszni a hangszer mögött. Mosolyogva, mert ez egy szívbemarkoló szám, s odamarkolni úgy is lehet... Taps, meghajlás, függöny.

Here to There  

Film: McQueen, 2018