Clerence Leonidas Fender 1909-ben született, és tizenhárom éves korában a nagybátyja hatására kezdett az elektronika iránt érdeklődni. Bár nem tekintette hivatásának a rádiók szerelését-építését, mégis szenvedélyesen képezte magát hobbijának gyakorlásában. A Nagy Gazdasági Válságig könyvelőként dolgozott, és mikor
munkahelyéről elbocsátották, akkor alapította meg rádiószerelő vállalkozását Fullertonban.

Első zenészek számára, megrendelésre(!) készített berendezése a harmincas évek legelején egy PA rendszer volt, amely visszafordíthatatlanul elindította sikertörténetét. Ebben az időben az Egyesült Államok más pontjain éppen megszülettek az első mágneses hangszedők, és a segítségükkel létrehozott jel felerősítésére alkalmas, rádiókból átalakított hangszer erősítők.

Mivel Leo Fender már első erősítőivel népszerűvé vált a helyi zenészek körében, folyamatosan megvalósítva szokatlan ötleteiket, elkerülhetetlenné vált számára, hogy szakmai profilját erősebben feléjük fordítsa. A negyvenes évek közepéig általánossá vált a fémhúros gitárok felszerelése mágneses hangszedővel, hogy a dobosok által okozott csimm-bumm cirkuszból hallhatóvá váljon szelíd zengésük. Az üreges testek által okozott visszacsatolások fülsértő vinnyogásai gyakran okoztak kellemetlen pillanatokat a zenészek számára, így konstruktőrünk elkészítette 1943-44-ben első tömör testű gitárjait, melyek - szerinte - csak a húrok hangját erősítették.

Akkora volt a siker, hogy „Doc" Kaufmann hegedűs, steel-gitárossal, aki már több hangszer fejlesztésében is részt vett más gyártóknál, céget alapított. Steel-gitárokat és erősítőket gyártottak a kor követelményeihez képest sajátos designnal, melyet Leo szélsőséges funkcionalista szemlélete alakított. Útjaik hamar szétváltak, de Fender folytatta elkezdett tevékenységét, és 1947-ben megalapította a Fender Electric Instrument Company-t.

A szépséget mellőző, de végtelenül logikus megoldásait rádiószerelési tapasztalataira alapozta. Úgy látta, hogy azokat a berendezéseket lehet jól javítani, amelyeknek a tervezői egyszerű megoldásokkal éltek, és amit könnyű javítani, azt könnyű összeszerelni is. Ez a gondolat vezette a cserélhető alkatrészekből csavarozással összeállítható elektromos gitár megépítéséhez, mely gyakorlatilag az egyszerűsége miatt alkalmas volt a sorozatgyártásra. Fender Broadcasternek keresztelték, de a Gretsch cég névbirtoklási joga miatt 1951-ben Telecasterre változott a neve.
Minimális változtatásokkal a mai napig gyártják, és ez az elektromos gitár testesíti meg azt az előállítási filozófiát, melyet a legtöbb gyártó a mai napig követ.

A képlet egyszerű. Egy palló test legömbölyítések nélkül, gitárszerű körvonallal, alsó részén bevágással, a magas fekvések kényelmes elérésére. A test vastagsága elenyésző egy akusztikus, vagy egy jazz-gitárhoz képest. Keskeny, vékony, felcsavarozható nyak, melynek kis furcsa alakú fején a hangolókulcsok felül egy sorban helyezkednek el, hogy a hangolás egyszerűbb legyen. (Azért itt meg kell jegyeznünk, hogy az eddigi ötletek nagyobb részét egy másik zseni bizonyos Albert Paul Bigsby előbb alkalmazta, és „véletlenül" ismerték is egymást Leoval) Az elektronika felülről a testbe marva kapott helyet. Csavarral állítható magasságú hangszedőkből, és egy különálló, krómozott lemezre szerelt potenciométerekkel szerelt egységből állt. A test alsó élén kapott helyet egy jack aljzat, hogy a hangszedők jelét az erősítő felé lehessen továbbítani. A földelést a fém húrlábra kötötték, melyen csavarokkal a húrmagasságot, és az oktávok tisztaságát is állítani lehetett. A legrondább alkatrész egy fekete műanyag lemez, a koptatólap volt, bár az áttetsző sárga lakkozás is hasonlóan vonzza a tekintetet. A felsoroltak alapján nem csodálkozhatunk azon, hogy asztalosműhelynek csúfolták a magukat komolynak gondoló hangszerkészítők Fender üzemét.

Az első gitárszériák lassú térhódítása ellenére a gyakorlatias, problémamegoldó Leo képtelen volt ellenállni a kísértésnek, hogy a folyton nyavalygó bőgősök, és az alkalmanként bőgőzni kényszerülő gitárosok számára is készítsen egy megbízható igavonó eszközt, mellyel -úgy gondolta- örökre feledésbe merítheti az általa kutyaháznak nevezett nagybőgőt. Lázas kísérletezések eredményeként 1951 októberére megszületett a Fender Precision Bass, avagy a pontos basszus, amely az első teljesen sorozatgyártási eljárásokkal előállíthatóvá tervezett elektromos basszusgitár. Igazából nem kellett már a gyártástechnológiában semmit kitalálnia a tervezőnek, hiszen a
gitárgyártásból már az elmúlt évek során elég tapasztalatot nyerhetett, viszont az új elvárásoknak megfelelő arányrendszert, hangszedőt, és egyéb alkatrészeket kellett kitalálni, és legyártani.

Az első feltűnő különbség a hosszú nyak a hatalmas hangolókulcsokkal, melyeket bőgőkulcsokból alakítottak át, és a felső „szarv" megjelenése az előzők tekintélyes tömegének ellensúlyozására. Igazából több húrhosszt kipróbáltak, és tapasztalati úton döntöttek a ma szinte kötelezően követendő 34 inches méretnél. Másik különbség az egy darab hangszedő elhelyezésében mutatkozik, mert a hosszú, vastag húrnak másik területére esnek a jól erősíthető felhangok.

Persze nyilván kapott ocsmány bakelit koptatólapot is a vadul pengető gitáros fenevadak miatt, és a húrok alá egy ujjtámasz került a hüvelykujjukkal lágyan pengetni vágyó romantikus basszusjátékosok részére. (Akik kétméteres brutál színesbőrű srácok lettek.) Nem mehetünk el a remekbe szabottan taszító krómozott „békák", vagyis esztétikusnak szánt takarólemezek látványa mellett sem hidegen, mert mennyivel jobb ezeket nézegetni, mint az állítható húrláb, és a rút pickup anatómiáját. Az eddigiekkel harmonizál a Telecasteréhez képest kicsit megbolondított kezelőpanel, a hangerő, és a hangszín potival. Ha megnézünk egy ötvenes évek eleji amerikai Sci-fi filmet, bármelyik szeretett földünket elpusztítani szándékozó randa űrlény kezében autentikusnak tűnik.

Vajon ilyen hendikeppel mégis, mire számíthatott Leo Fender, és lelkes „szektája"?

(Folytatjuk)

Előző rész:

A hangszín, amely megváltoztatta a zenét - Az elektromos basszusgitár születése

2012.11.16. - 01:00 | Koller László

Az elektromos basszusgitár modern húros hangszer, melynek saját hangja hangszedő, és erősítő nélkül cincogás, és csörgés csupán. A klasszikus zenei instrumentumok elkötelezettjei teljesen érthetően borzadtak el a számukra minden szépséget nélkülöző, funkcionalista szörnyszülöttön, melyet bármelyik ügyesebb műbútorasztalos előállíthatott volna, ha eszébe jut ilyesmi...