Vérre menő hányinger - Alkonyat: Hajnalhasadás II. (filmkritika)
2012.11.21. - 06:30 | Kánya Dóra
Az utolsó csepp - legyen most ízlésesen vér - volt egy évek óta túlcsorduló pohárban. Az az igazi ragacsos fajta, amitől nem azért tapadunk a székhez pislogás nélkül, mert nem tudjuk feldolgozni a látottakat, hanem mert nem akarjuk elhinni, hogy ezt tényleg filmre vették. És igen, az Alkonyat széria utolsó részéről beszélünk, ami hajnalt hasítóan szégyenletes mivoltával szívta ki az erőt az esténkből.
HIRDETÉS
Aranykor volt az, mikor a moziból jövet eufóriában úszva örülhettünk annak, hogy érdemes volt kiadni ikszezer forintot arra, hogy egy jó filmet bámuljunk a vászon előtt. Hozzátesszük persze, azért akad még ilyen, de egyre több olyan moziba futunk, amitől nemhogy felüdülünk és kikapcsolunk, hanem felhúzzuk magunkat és jöhet a fejcsóválás. Próbáltunk nem tudomást venni a múlt hét óta napvilágot látott kritikáktól, és egy fokig reméltük is, hogy ellenvéleményünkkel a szerelmes tinitábor álláspontját fogjuk osztani, mégsem így lett. Pedig túl vagyunk az összes Alkonyat-könyvön és filmen is, de ez az utolsó Hajnalhasadás (Breaking Dawn) a happy end helyett a szenvedés páratlanul sekélyes netovábbjának legmagasabb fokát nyaldossa.
Értjük, hogy a XXI. század generációja kinőtt a Jane Austen-féle lángoló attitűdökből. Tudjuk, hogy szerelem nélkül minden sivár és szürke, azt is, hogy menő, ha a pasid vámpír és egy vérfarkas is lohol utánad, aki közben a gyerekedbe szerelmes. De tényleg ez kell? Vagyis valóban így?
Ezek szerint igen, mert újabb nemzedéket nevelt fel Stephenie Meyer, akit szerintünk egy lapon sem lehet emlegetni a vámpír-kultuszból ismert Anne Rice-al vagy a fantáziavilágot teremtő J. K. Rowlinggal. Mégis Meyer megtalálta a kulcsot a tinilányok szívéhez, hiszen a vérszívó gyilkológépből szívdöglesztő szeretőt faragott, aki hiperokos, romantikus, és Volvoval jár. Ebbe az illusztris karakterbe öltöztették Robert Pattinsont, aki az utolsó részben is két -maximum három- arckifejezéssel szenvedett, vagy szerette a Bellát alakító Kristen Stewartot. A női főszereplő pedig immáron hófehér és napfényben gyémántosan csillogó bőrével a vészívó-klán legújabb tagjává avanzsált. Idén Bella megtanult vadászni, szkanderozni, anyáskodni és harcolni a Volturi ellen. Összehoztak egy félig vámpír-félig ember gyereket Renesmeet, aki amúgy aranyos, mégis a fél halhatatlan világ el akarja őt pusztítani.
A film elején tanúkat gyűjtenek Cullenék, hogy bizonyítást nyerjen, nem követtek el bűnt, nem teremtettek törvénytelen-halhatatlan gyereket. A világ minden tájáról özönlenek hozzájuk a vámpír barátok, akik mind különleges képességekkel bírnak, ők lesznek az okok arra, hogy ne lépjen senki sem a tettek mezejére. A vérben forgó szemek pedig nagyon is találó kifejezése lenne a résznek, ennyi vörös kontaktlencsét egyszerre! A mérleg pozitív oldalára dől a film azáltal, hogy bár még mindig kellően sok benne a nyál és a szerelem, több akciót csempésztek bele, elvétve akadnak izgalmas részek. Az öröklét kérdésének boncolgatása lett a film nagy vonulata, Bella is vámpír, gyerek is van, pénz is van, család és szeretet is, mindez az öröklétig. Több mint irigylésre méltó.
Az effektek meglepően jól sikerültek, az impozáns olykor részletekbe menő vagy túlságosan felnagyított sokk-hatások tényleg ámulatba ejtőek. A látványra nem lehet panasz, a képkockák könyvízűen elemzik Bella vámpírkodását, és a végső megmérettetés is mátrix-szerűen remek volt. Főleg, hogy a felforrósított nagyjelenet bokáig érő hóban zajlott. Az orbitális monológok viszont most sem maradtak el, ahogy a felfokozott rózsaszín boldogság sem.
Kihagyhatatlan volt Taylor Lautner félmeztelenre vetkőztetése, amit a mellettünk ülők kuncogását tekintve nyerő lépésként summázhatnak az alkotók. De a túl szép ahhoz, hogy mondat legklisésebb metaforája mégiscsak a film vége. Akkora giccsé gyúrták amekkorára csak lehetett. Papírzsebkendőért nem kellett a sötétben kotorászni.
Bill Condon rendezésében (Másvilág, Dreamgirls) azt kaptuk a Hajnalhasadástól amit vártunk. Vagy talán azt sem. A két részre bontott mozi mozgatórugója a nagybetűs pénz volt, az értelmét mindenki keresse ott ahol tudja. Mi megtaláltuk az öröklétben.
Alkonyat - Hajnalhasadás II. rész
színes, feliratos, amerikai fantasy, 115 perc, 2012 (16)
rendező: Bill Condon
író: Stephenie Meyer
forgatókönyvíró: Melissa Rosenberg
zeneszerző: Carter Burwell
operatőr: Guillermo Navarro
producer: Wyck Godfrey, Stephenie Meyer, Karen Rosenfelt
vágó: Virginia Katz
szereplő(k):
Robert Pattinson (Edward Cullen)
Kristen Stewart (Bella Swan)
Taylor Lautner (Jacob Black)
Lee Pace (Garrett)
Michael Sheen (Aro)
Dakota Fanning (Jane)
Ashley Greene (Alice Cullen)
Maggie Grace (Irina)
Peter Facinelli (Dr. Carlisle Cullen)
Elizabeth Reaser (Esme Cullen)
Jackson Rathbone (Jasper Hale)
Kellan Lutz (Emmett Cullen)
Nikki Reed (Rosalie Hale)
Billy Burke (Charlie Swan)
Mackenzie Foy (Renesmee)
Programkereső
Galéria ajánló
Szavazás
Ön mit szeret legjobban a szombathelyi nyárban?
42% - A Savaria Karnevált.
7% - A rengeteg fagyizási lehetőséget.
8% - A sok gondozott parkot.
14% - A nyugalmat, amit a város atmoszférája áraszt.
20% - Csak az számít, hogy igazán meleg legyen.
Összesen 1907 szavazat
Új hozzászólás
Korábbi hozzászólások
Kedves Kánya Dóra,
Noha a cikk mondandójának alapvető tartalmával egyetértek, bátorkodnám kiegészíteni pár dologgal (elképzelhető, hogy spoilerezni fogok, ha valaki még nem látta, csak óvatosan olvassa ezt el). Két dolgot előre leszögeznék: egyrészt nem vagyok a szokványos „Twilight-hater”, aki élből köpködi a sorozatot, anélkül, hogy látta/olvasta volna, egyszerűen csak film*** vagyok, akit dühít, ha hülyének nézik és/vagy akként kezelik. Másrészt ezen mivoltomból fakadóan nem érdekelnek a könyvek, és hogy mennyire jól sikerült adaptációkról beszélünk, nekem csak a filmek számítanak.
Azok a filmek, amik körülbelül száz évvel vetették vissza a női és a férfi nem közötti kapcsolat evolúcióját. Ez nagyjából a harmadik rész (Napfogyatkozás/Eclipse) környékén fogalmazódott bennem, addig csak túlhype-olt mókázgatásnak tűnt a dolog, jó, persze, röhejesen rossz volt az első kettő is, de valahogy a szerethető karakterek teljes hiányát és a történetvezetési inkonzisztenciákat leszámítva nem bosszantottak fel. A negyedik első része (…) már annál inkább.
Lehet, hogy sokakhoz képest lassú voltam, de nekem csak a Hajnalhasadásnál hullt le a szememről a hályog, hogy ez már vérre megy (sic!), a készítők átléptek egy határt, és veszélyessé és egészségtelenné vált a sorozat. Amíg a teljesen jellemtelen és érdektelen főszereplők közti „románc” (melyet el nem tudok képzelni, hogy lehet hitelesnek látni) volt a középpontban, még elröhögtem a dolgokon, ám itt S. Meyer (vagy a forgatókönyvíró – még egyszer mondom, a könyveket nem olvastam) úgy érezte, az ő feladata, hogy közönségét ő vezesse be az olyan felnőtt dolgok rejtelmeibe, mint a szex, a házasság és az abortusz. Én ugyan nem vagyok apa, de égnek állna a hajam, ha az én gyermekeim az ott lefestett ostobaságokkal szembesülnének, ne adj’ Isten ez adná nekik a modellt. Hangsúlyozom, nem a 20 feletti nézők miatt írom ezt, nyilván nekik már első kézből is vannak tapasztalataik a felsorolt eseményekből legalább eggyel kapcsolatban, hanem az egészen fiatalok miatt, akikre ez jobb szó híján tényleg veszélyes.
Hogy is volt a Hajnalhasadás I-ben? A radikálisan idősebb férfi (gy. k. 100 év…) elveszi a tapasztalatlan, szűz(ieskedő) barátnőjét, aki az egész esküvő alatt olyan arcot vág, mint aki (ló)citromba harapott, a házasságkötés pedig az egész eddigi életének a teljes lezárásával jár együtt. A nászéjszakán megtörténik persze, aminek történnie kell, de hogyan? Az egész úgy néz ki, mintha egy 10 éves, a nemiség világát még hírből is alig ismerő kislány fejébe tennénk valamiféle mentális projektort, ami a szexről való ködös elképzeléseit vizualizálná elénk: a nagy, erős és félelmetes férfi fölétornyosul, teljes a káosz és a pusztulás, az ara pedig megvert roncsként reszket alatta, várva, hogy így vagy úgy, de vége legyen. Ám mindezek még közel sem vágták ki nálam a biztosítékot annyira, mint a terhesség és az elengedhetetlenül felvetődő abortusz kérdése, amit a férfi főszereplőnk, minden tinilány bálványa így kezel: „ne aggódj, kiszedjük belőled ezt a borzalmat”. Védhetnénk, hogy vámpírmagzatról van szó, és hogy (elvileg) a szülés a „szerelme” halálával jár majd, de mégis, miféle szavak ezek?! (Megjegyzem, a filmet angolul láttam, csak remélni tudom, hogy a magyar fordítók ezt megkerülték valahogy, ám a probléma továbbra is fennáll.)
Szóval így állunk, van egy manipulatív, hisztis, minden jellemvonást és életet nélkülöző főhősnőnk, aki teljes mértékben ki van szolgáltatva a férfi(ak) kényének kedvének, és van egy szintén kétdimenziós főhősünk. Felteszem a nagyon egyszerű kérdést az „évtized románcával” kapcsolatban: mi az, ami közös bennük? Mi az, amiért egymásba szerettek? Mi köti össze őket (a gyerek előtt)? Egyáltalán, nevezzünk meg egy dolgot, ami Bellát érdekli! Ezért nem értek egyet Önnel, amikor a kritikájában szerelmi történetről beszél, mert itt nincs sem szerelem, és igazából történet sem. Azt pedig, hogy az effektek jól sikerültek, nem csak Önnél olvastam, ezért feltételezem, hogy bennem van a hiba, vagy én más filmet néztem, de én ebben az évtizedben ilyen rossz effektekkel ekkora költségvetésű filmnél nem találkoztam: a zöld háttérről (green screen) visszaverődő zöldes fénycsíkot elég sok esetben ki tudtam szúrni a szereplők arcán (!!!), amit egy kezdő is el tudott volna tüntetni, a film elején látható, borzalmas CGI csecsemőtől néhány évet azonnal öregedtem (a cca 110-120 millió dolláros költségvetésbe nem fért bele egy igazi baba, vagy egy jobb CGI?!), a farkasok modellje még mindig iszonyat röhejes, a „térdig érő hó” alatt bizonyára padlófűtés volt az erdőben, hogy a lehelete senkinek sem látszott (egyáltalán, a jelenetek 75%-áról bárki meg tudja egyértelműen mondani, hogy nem ott vették fel), az autóvezetős részeknél pedig a Flintstone-család hátterei jutottak eszembe, nem is beszélve arról, hogy Edward luxusautójának valami nanotechnológiás felfüggesztése lehet, amiért egy milliméternyit sem remeg a kocsi vezetés közben…
Sommázva: nem, nekem sem tetszett. Bár ez az utolsó rész legalább újra vicces volt, nem a jó értelemben véve persze, de azért vicces. A forgatókönyvről pedig külön esszét lehetne írni, hogy mennyire inkonzisztens nem csak a korábbi filmekhez, de gyakran egy-egy korábbi jelenethez képest is.
Tovább jó munkát:
Csorba Csaba
(Legalábbis a többi vámpíros történetben ez jellegzetes vonás, lásd: True Blood, Buffy, stb.)
Azért Akar vámpír lenni Mert ugy erzi abba a vilagba tartozik amiben a vampirok elnek. Tehat attol függetlenül jut erre az elhatarozasra, hogy szerelmes-e Edwardba vagy sem.
Tovabba Bella kitart amellett, hogy megtartja a babat miközben a többiek nem tamogatjak.
Megtanult idövel bizni a sajat ösztöneiben es dönteseiben.
Több pozitivumot nem talaltam a filmben.