A hangszín, amely megváltoztatta a zenét - Út a Jazz Bass-ig
2012.12.04. - 07:00 | Koller László
1951 végétől jelentek meg a hangszerkereskedőknél az első Fender Precision Bass modellek. Kezdetben inkább megrökönyödést, és undort válthattak ki a tradíciókhoz görcsösen ragaszkodó basszusjátékosok körében ezek a tárgyak, hiszen a nagybőgő évszázadok óta bevált, gusztusos, nőies - bár kissé drabális - vonalaihoz képest leginkább egy traktort, vagy egy fegyvert idézett megjelenésük...
Bár 1952-ben a NAMM vásáron bemutatták a nagyközönségnek is az új modelleket, Leo Fendert egyértelműen bolondnak tartották... Persze nem mindenki, hiszen a Kay cég ugyanott állította ki kistestű, akusztikusgitár-szerű elektromos basszusát, egyértelműen a hagyományokat követő játékosokat megcélozva.
Természetesen a folyamatosan száraz kenyérért, és vízért turnézó fekete zenekarok láttak először fantáziát a hozzájuk hasonlóan meg nem értett, és kirekesztett hangszerben. Talán a Lionel Hampton Band tette a legtöbbet azért,
hogy az emberek felfigyeljenek az új hangzásra. Bár már '52-ben imádott a zenekarvetető pózolni az új, modern szörnnyel, az 1953-ban Európában lezajló turnéjuk terelte a figyelem központjába a „Precit", és a csapat második(!) basszusgitárosát, William Monk Montgomeryt.
Nyilván a fehér zenekarok is használgatták az elektromos basszusgitárt, így nem hagytak fel Fenderék a gyártással, sőt 1954-ben látványos változtatásokat hajtottak végre a test formáján, méghozzá az új, futurisztikus gitármodelljük, a Stratocaster hatására. Lecsapták az anyagot a pengető kéz alá eső felületen, a gitár teljes körvonalán lekerekítették a testét, és a hátsó oldal tetején egy erőteljes bemélyítést eszközöltek a játékkomfort fokozására. Akár ez a három változtatás is eredményezhette volna a Fender gitárok máig tartó hegemóniáját a gitárgyártásban, de Leo nyughatatlan szelleme nem kegyelmezett a konkurenciának.
A megasokkoló megjelenést egy igen ügyes trükkel, az úgynevezett „sunburnt", vagyis nap-barnította festéssel sikerült a konvenciókat előnyben részesítő zenészek számára elviselhetővé, a fiatalok számára még vonzóbbá tenni, és igen, ezek a basszusgitárok lettek a Rock'n'Roll agresszívabb hangzásának az elengedhetetlen kellékei az ötvenes évek második felében.
Bár azt hihetnénk, hogy egy nyereségvágyból bármit elkövető kapitalista számára elég, hogy elkezd dőlni a pénz, ez nem mindig van így.
1957-ben a Precision Bass ismét feltűnően megváltozott. A mára Fender védjeggyé váló Stratocaster fejéhez hasonló nagyobb fejet kapott, egy olyan koptatólapot, ami magába foglalta a potikat, a jack aljzatot, és az új, osztott, két tekercses, így kevesebb zajt fogó hangszedőt, valamint egy olyan húrlábat, mely húronként magasság, hangolhatóság, és húrtáv állítási lehetőséget nyújtott.
A siker duzzadt, egyre több lelkes felhasználója lett a Precinek, kialakították a máig szinte semmit sem változó, a felhasználók lelkesedésének megjelenítésére alapozott vizuális marketing kommunikációt, de volt Leoban egy kis hiányérzet. Nem volt a cégnek a basszusgitárosokat maximálisan kiszolgáló, mégis luxus produktuma, ami toronymagasan felülmúlja a már-már kínlódva kapaszkodó többi gyártó láthatóan erőtlen próbálkozásait.
1957-ben a népessé duzzadó konstruktőr gárda megszülte a Jazzmaster nevű gitárt, mely a sikeres „Strato"-hoz hasonló nyakkal, az eddigi modelleknél tompább szarvakkal, és elsőre igen furcsának tetsző, aszimmetrikus derekú testtel bírt a teljes ergonómia érdekében. Ez is bejött, úgyhogy az igen kényelmes új alakot el kellett sütni egy új basszusgitár modellen is...
A tapasztalatai alapján Fender és gárdája tudta, hogy mindent nem szabad megváltoztatni, sőt meg kell tartani a felismerhető jegyeket is, ezért az 1960-ban bemutatott Fender Jazz Bass már ránézésre sem volt forradalmi design újítás. A már megszokott nagy fej a bőgőkulcsokkal, a Precision nyakával megegyező hosszú, húszérintős nyak, mely alig észrevehetően keskenyebb a nyeregnél, mint elődjénél. A test felső vonalának rajza szinte teljesen megegyezik a Preciével, az alsó rész rajza a Jazzmasterével rokon a szarvig, mely kicsit hegyesebb az addigiaknál. Megörökölte az 1957-es húrlábat, került rá egy újszerű „kolbászos" koptatólap, amit talán vörös gyöngyháznak nevezhetnénk, viszont két hangszedőt kapott, és egy króm panelt a két dupla potinak a pickuponként elérhető hangerő, és hangszín beállítás lehetőségéhez. A hangszedőket természetesen lefedték a szemet gyönyörködtetően bumfordi békákkal.
A hangszedők elhelyezése volt az igazi nagy dobás. Egyet a régi Precision hangszedő pozíciójába helyeztek, egy másikat viszont a láb, és a koptatólap közé. Így nyertek egy addig már jól megszokott telt, egy kopogós magas, és a kettő együttes megszólalásából összeadódó részlet-gazdag hangszínt, amely eszünkbe jut mindig, ha meghalljuk azt a szót, hogy BASSZUSGITÁR...
Előző rész:
A hangszín, amely megváltoztatta a zenét - A tömeggyártásra alkalmas basszusgitár megjelenése
2012.11.20. - 06:00 | Koller László - Fotók: internet
Clarence Leonidas Fender adta meg az elektromos basszusgitárnak, mint funkciónak azt a formát, melyet ma ismerhetünk. Ez a géniusz rengeteg kiválóan használható erősítő, és hangszer kifejlesztésével segítette a zenészek munkáját hosszú élete során, úgy hogy nem is tanult meg gitározni.
Programkereső
Szavazás
Ön mit szeret legjobban a szombathelyi nyárban?
42% - A Savaria Karnevált.
7% - A rengeteg fagyizási lehetőséget.
8% - A sok gondozott parkot.
14% - A nyugalmat, amit a város atmoszférája áraszt.
20% - Csak az számít, hogy igazán meleg legyen.
Összesen 1908 szavazat
Új hozzászólás