„Tartsd szem előtt a véget"- olvashatjuk Tolsztoj, Iván Iljics halála című kisregényében. Valamennyien tisztában vagyunk létünk végességével, azzal, hogy kaptunk egy életet, melyet élünk, aztán távozunk az életből. Egy „nagy ismeretlen Úr vendégei" vagyunk Kosztolányi Dezső szerint. A vendéglét lényege azonban a jövetel, majd a távozás.
Úgy hiszem, a gondolkodó emberek talán kivétel nélkül felteszik a kérdést: ki az ember? miért vagyunk a földön? Hagyunk-e magunk után valamilyen nyomot?

Látszólag egyszerű kérdések, de tény, hogy a legegyszerűbb kérdésekre a legnehezebb válaszolni. Pascal szerint „Nádszál az ember, semmi több, a természet leggyengébbike: de gondolkodó nádszál". Ha ez így van, akkor valahol az embernek megvan a helye, feladata a világban. Csak meg kell találnia ezt, vagyis azt az utat járnia, mely számára megteremti a belső harmóniát, elégedetté teszi.
Minden ember egyedi, akire „ékírással van karcolva ritka/egyetlen életének ősi titka". Értelemből, érzelemből összegyúrt élőlény, annyi arca van, ahány ember él a földön. Vörösmarty Mihály szerint „őrült sár, istenarcú lény". Az emberben ott munkál a gonosz, de ott munkál a jó is. Képes környezetét, s benne önmagát is elpusztítani, de képes önmagát másokért is feláldozni. Tudását használja: „Van ki a jóra, van, aki a gonoszra tör vele"- olvashatjuk az Antigonéban.

Egy biztos: mindenki boldogságra vágyik. Mivel különbözőek vagyunk, többnyire a boldogságot is más-más dolog adja nekünk. Készen pedig nem nyújtják egy tálcán: itt van, vedd el! Tennünk kell érte, el kell nyerni! Anyagi javak, pénz.... akadnak olyanok, akik ebben lelik a boldogság forrását. Nekem azonnal felvillan Midasz király. Annyira vágyott a pénzre, hogy azt kérte az Istenektől, bármihez nyúl, arannyá váljon. Elmosolyodom, ahogy lelki szemeim előtt felrémlik: enni akar, étele arany, inni akar, arany. Életét szerencsétlenné tette. Vajon hány ilyen Midasz király él környezetünkben? Mégis, mennyien vagyunk, akinek legfőbb boldogságot a lottó ötös, a pénz jelentené! Hiszem azonban, hogy értékrendtől függetlenül él bennünk a szeretetvágy, önmagunk elfogadtatása másokkal, szeretni és szeretve lenni. Hiszem, hogy a boldogság forrását a többségnek a szeretet megtalálása adja. Pál apostol levele a szeretetről életem egyik legfontosabb alapgondolatát írja le: „A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem is keresi a maga javát. nem gerjed haragra, a rosszat sem rója fel."
Irodalmi művek sokasága foglalkozik a boldogságkereséssel. Azzal, hogy vajon van-e boldogság, elérhető-e, s ha igen, akkor mi által.

Ady Endre szerint nincs igaz boldogság, mögötte mindig ott a kiábrándulás, minden kapcsolat útja a „Nyárból" az „Őszbe" vezet. Vele szemben a romantikusok keresik a boldogságot, megtalálhatónak vélik. Novalis kék virága így válhat a szerelem, egy magasabb rendű létforma, a művészet , szépség, nőiség jelképévé. A nőiség és szerelem jelképeként az életet továbbadó, a mulandóságon felül emelkedni képes erő. Számomra azt sugallja, hogy a magasabb rendű létforma csak kivételes ember számára tárul fel. Az előtt, aki képes felülemelkedni a kispolgári, szürke világból, a művész, a szerelmes, aki önmagán belül megteremti ezt a világot, s ápolja a kivirágzó kék virágocskát.

Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde című műve az emberi lét alapkérdésére keresi a választ. Arra, hogy a mulandóság tudatában mi adhat értelmet és vigaszt az ember életének. Lehetünk-e boldogok, és vajon mit kell tennünk a boldogság elnyerésért. Talán még arra is, hogy a szerelem képes-e arra, hogy az ember vele és általa felülemelkedjen a véges emberi lét tragikumán? A két főszereplő, a férfi és nő vágyódása ellentétes irányú: Csongor a földön él, Tündérországba vágyik, Tünde az égben él, földre vágyik, hogy elnyerje a boldogságot. Céljukat csak saját világuk átlépésével érhetik el. „Ember vagyunk, a föld és ég fia"- fogalmazódik itt is meg az ember kettőssége. Csongor vágyik az égi szépre, de hogy ezt megkaphassa, próbákat kell kiállnia, mint a mesében. Meg kell találnia Tündérországot, s benne Tündét, de le kell győznie a gonosz erőket is. Ilyen Ledér személyében a könnyen kapható érzéki szerelem csábítása, az ember szexuális megkísértése. Tünde segít Csongornak, ahogy a nő mindig a segíti a férfit: epe és méz a férfi életében. Tünde Csongor kertjébe fát ültet, jelzi szerelmét.

Mirigy, a boszorkány a Gonoszt képviseli, hiszen az is életünk része, az ember felfelé törekvő vágyainak megrontását, valójában az emberben ott lévő sorsrontó belső tartalmakat. Meg kell küzdeni a mesebeli hármas úton a három vándorral. Mindegyikük haszontalan képzelgésnek találja Csongor törekvéseit. A Kalmár számára boldogság forrása a pénz, Fejedelemnek a hatalom, a Tudósnak a tudás birtoklása. Csongor értékrendjét mutatja, hogy ezeket képes elutasítani: „S ez minden, amiért az ember él?" Mikor Csongor visszafele jövet ismét találkozik velük, már ők is kiábrándultak. Látják az emberi lét képtelenségét, a pusztulás uralmát (akárcsak az Éj asszonya).

Ironikusan nézhetjük a két népszereplőt, Balgát és Ilmát, őket a vegetatív szintre, a testi vágyak szintjére helyezi az író. Balga öröme az étel, ital.

A Csongor és Tünde világában a szerelem, a személyes boldogságkeresés bizonyult az egyetlen létértelemnek, a romantikus személyiség életcéljának. A kertben álló égig érő fa termő ága és az alma, a fagyöngy a szerelem beteljesülésének jelképei, termékenység szimbólumok. Ezt támasztja alá a nemtők finom, erotikus szövege: „csiklandós fű", „gyönyör úrfi", „gyenge harmat permetezz", „csók". Mint mindig, most is a nő ad többet, hogy a szerelem beteljesüljön. Tünde lemond a halhatatlanságról, elhagyja Tündérországot.

Mi, mai modern nők, gondolkodtunk-e ezen, adunk-e párunknak az embertelen világban biztos pontos, hátteret?

A műben beteljesülő szerelem az ember külső-belső világának mégiscsak egy lehetséges harmóniáját kínálja. Úgy érzem, a halandó ember kísérletet tehet a személyes életben elérhető boldogságra.
A dráma befejezése mégsem optimizmust ad nekem, erősen pesszimistának érzem. A rideg és szomorú éjben, az ember szomorú világában csak a szerelem őrizhette meg érték-voltát.

„Elérhetetlen vágy az emberé / Elérhetetlen, tündér, csalfa cél! S miért az olthatatlan szomj, miért. / Rejtékeny álom, csalfa jóslatok, / S remény vezérrel eltűrt hosszas út".

Az emberi életnek boldogságot a másik ember tisztelete, saját magunk becsülete, az értelmes emberi módon történő élet adhat. Talán Sophoklés adta meg nekem a biztos fogódzót: „Nem gyűlölni, szeretni születtem én." Amit az élet ad, értelmesen sáfárkodni vele, emberként viselkedni, embernek maradni, talán elvezet a boldogsághoz. Véletlenek nincsenek, minden eseménynek, találkozásnak értelme van: valamit megmutat. Lehet, hogy a semmit. De ez a semmi is a valami.

Merjük járni a saját utunkat emelt fővel! Utunkon vezessen Marcus Aurelius mondata: „Boldog vagyok, mert bár ez történt velem, a jövőtől nem félek."