A re-union koncertekkel kapcsolatban sokszor bejött az az aggodalmunk, hogy a kiürült pénztárcák okán trombitálja össze egy szintén üzletet szimatoló producer az egykor fényes csillagokat, és az eredmény legtöbbször egy erőltetett koncert, ahol a dalok épphogy felismerhetőek, a zenészek nem mindig, a feeling meg soha. Szegény Ian Gillan, amikor a huszonvalahanyadik Deep Purple csapattal néhány éve a szomszédos Wiesen-i fesztivál vendége volt, mindent produkált, egyedül az éneklés nem ment neki. Kár volt neki nem hamarabb abbahagyni! A rockzenészeknél különösen fennáll a lehetősége a divatból való kikopásnak, mert ez a műfaj kevésbé időtálló, mint pl. a blues vagy a jazz, ahol az improvizációk adta lehetőség biztosítja az előadónak a közönséggel való közvetlenebb kapcsolatot, legyen szó akár a 73 éves John Mayall 10-ik hazai koncertjéről, vagy, a Deep Purple-nél maradva, Jon Lord tavalyi Blues Project-jének előadásáról, mely még a billentyűs halála előtti hónapokban is egyszerűen felejthetetlen volt.

Szóval fel volt adva a lecke az egykori legendáknak: a bukás lehetősége is benne volt a pakliban. Így volt ez a másik brit megasztár csapat, a Cream 2005-ös Royal Albert Hall-beli koncertjén is: a majd három évtizedes szünet után végül Claptonék is tökéletes zenei élményt produkáltak. Persze Robert Plant és Jimmy Page, a Zep két alapembere sokat koncertezett addig is szerte a világban, gyakran együtt is.

Nekem is sikerült 1998. márciusában összefutnom velük a Budapest Sportcsarnokban adott koncertjükön, ahol az ott előadott számok kétharmada a zeppelines időkből szólalt meg. 1985 nyarán, a Bob Geldoff által Londonban és Philadelphiában párhuzamosan rendezett jótékonysági koncerten három dal erejéig bedobták a fiúk is magukat Phil Collins pótdobossal, majd az Atlantic lemeztársaság 40 éves szülinapi, 13 órás ünnepi koncertje következett, ahol már 5 régi dallal szálltak be a számtalan előadót felvonultató New York-i programba. Ez a buli azonban más volt: egy kétórás koncertet kellett adniuk, és annak penge élesnek, kifogástalan minőségűnek, és a közönséget is lázba hozónak kellett lennie. Robert a konferáláskor beszámolt a 6 héten át tartó próbákról. Látszott is a lámpaláz a zenészeken: a koncert első felében egyetlen mosolyt sem láthattunk egyikőjüktől sem, pedig a 4 zenész a hatalmas színpadon, a dob körül, 5 méteres körzetben, egymástól karnyújtásnyira figyelt egymásra. Magyarán: egy kupacban voltak, egymás biztonságos melegét érezve. Talán Jimmy volt az első, aki egy jól sikerült tekerése után elhúzta szája szélét, majd Plant vigyorgott egyet a jól kiénekelt magas C után. A profin, magabiztosan zenélő John Paul Jones, a basszusgitáros-billentyűs végig állandó stresszben volt, a  csapat új fiúja, az apja nyomdokaiba lépő dobos, Jason Bonham is talán az utolsó számnál engedett csak ki.

A számok pedig egymás után robbantak be a nézőtérre, az elvárt hangerővel, a sokat hallott zenei ötletáradattal, ritmusvariációkkal, kívülről dúdolt gitár-riffekkel, velőtrázó sikolyokkal. Az I., törő-zúzó albumról a Good Times, Bad Times, a II-ról a Ramble On, a IV. albumról pedig a hozzáértők szerint csak minden tizedik dobos által lekísérhető Black Dog tette helyre a kétkedőket: igen, egy vérbeli Led Zeppelin koncerten vagyunk. Majd az V., VI. -os albumaikról következtek a se nem blues, se nem hard rock stílusú számok: ezek már a progresszív korszakuk termékei voltak a 73-76 közötti évekből, ahol persze az inspiráció, mint a Tramped Under Foot esetében Robert Johnson, a Nobody's Fault -nál Blind Willie Johnson blues-fateroktól eredeztethető.

Jimmy Page, a XX. század három legjobb brit gitárosát - rajta kívül Eric Claptont és Jeff Becket is - kitermelő legendás Yardbirds együttes egykori gitárosa alaposan belemerült a muzsikálásba. A kezdéskor mellényes öltönyt, fehér inget viselő, immár hófehérbe őszült mester előbb a zakójától, majd a csokornyakkendőjétől, aztán a mellényétől szabadult meg, majd mikor a Since I've been Loving You című örökzöld Zep-átiratba belekezdett, már az ingujja is fel volt tűrve. A keleties arcélű gitáros, az esemény producere és rendezője is egyúttal, számonként cserélte gitárjait, hol a hagyományos rock-, hol a finomabb akusztikus-, hol a slide-olásra használatos blues-hangszínűt használta, míg a „Kashmir" c. daluknál előszedte az általa meghonosított kétnyakú hangszerét, melynek alsó nyakán 6, a felsőn a 12 húros gitár hangjait szólaltatta meg.

A rekordot ebben azonban Howlin Wolf, Chicago-i blues-fater egykori kísérőinek ma is aktív szaxisa, Eddie Show  bandájának gitárosa, ifjabb Eddie Van Show tartja, háromnyakú gitárjával, melyet nekem is volt szerencsém élesben is meghallgatni. A nemcsak a Jupiter-lámpák melegétől megizzadt Jimmy igazi közönségkápráztató produkcióját a világhírt meghozó Whotta Lotta Love-ban hozta, ahol az erősítőnek és gitárjának gerjesztésével a szférák zenéjét varázsolta be. Robert Plant, a görögös isten arcélű, szőke sörényét a mai napig is büszkén lobogtató, a bandába való belépése előtt meglehetősen alulfoglalkoztatott énekes öblös, gurgulázó hangja most is hasonló erővel, és biztos magasságokban szárnyalt - talán a lemezfelvételeken hallható, a csak ott produkált technikai rásegítések maradtak el, érthető módon. Az Alexis Korner angol blueszenész - vagy ahogy Britanniában hívták, a Gov'nor, azaz a Gazda - által 1966-ban felfedezett énekes becsülettel letöltötte az inaséveket, az évtized végére a rockbirodalom egyik legmeghatározóbb énekes-frontembere lett. Egy szám erejéig a harmonikáját is elővette, ami talán jobban hangzott volna egy tradicionális blues-felvételen. A Starway To Heaven című lassú, gyanúsan slágerré vált dalukban - talán a Rolling Stones Angie-je ilyen - látszott rajta először, hogy a dal eléneklése kötelező anyag számára.

John Paul Jones, Plant-tel ellentétben alaposan megnyiratkozott, inkább egy londoni double decker buszsofőrjének nézném, mint a világ egyik vezető rockbandája basszerosának. Talán Rolling Stones-os kollégájától, Bill Wyman-től tanulta el a minimális mozgást, a legvadabb számoknál is békésen, két lábon pihenve hozta a basszusfutamokat, mindig precízen, pontosan, és hatásosan. A dalok egy részénél a billentyűkhöz ült, és keze alól nemcsak a rock'n'roll zongoracsépelések, a széles ívű progresszív szintibetétek, a blues-os Hammond-futamok keveredtek ki, hanem - ekkor basszgitáros nem lévén - a  sokat tudó Korg-jának orgona lábpedáljaival hozta a  mély hangokat.

John Bonzo Bonham, a Zep fiatalon elhunyt ütőse annak a dobos-generációnak volt tagja, melybe tartozott Keith Moon,  a Who, vagy  Viv Prince, a Pretty Things ritmusembere is, akik teljes odaadással, teljesítményük maximumát hozták hosszú éveken át minden koncertjükön, lemezfelvételeik során, de ezt csak nagyobb lazításokkal, azaz alkohol-, és kábítószer- fogyasztással tudták ellensúlyozni, melyek túlzásba vitele végül az életükbe került. John fia, Jason szintén dobos lett, és ezen a koncerten nagyszerűen helyt állt. Az elköszönéskor ezt lehetett látni Jimmy gesztusaiból, mikor hálásan átölelte ifjú zenésztársa vállát. Erre a családi összefogásra a mi Illés együttesünknél is szép példa volt Szörényi Örs, Levente fia, mint dobos szereplése a Pásztory Zoltán halálát követő koncerteken. Jason ragyogóan helyettesítette apját, de két dologban igencsak különbözött tőle: haja 40 cm-rel kisebb volt (tök kopasz), és a koncert ideje alatt általa elfogyasztott két flakon folyadék nem whisky, hanem ásványvíz volt.

A második óra végeztével, az indiai népzenei elemeket is felhasználó, az zenei örvénylést az extázisig fokozó Kashmir című dallal a zenészek elköszöntek, de a 18000 szerencsés koncertlátogató visszahívta őket. Előbb a számukra a világsikert meghozó Whotta Lotta Love, majd másodikként a Rock' n ' roll következett.

A közönség közül pedig - és most derül ki az, hogy koncertbeszámolóm egy mozifilm élményeit eleveníti fel - többen tapsolni kezdtek, pedig ott ez nem szokás. A filmet a nevezetes koncert alapján a Three P Films Limited készítette Celebration Day - Ünnepnap címmel, mely a Zep egyik híres dala volt. Öt évet kellett várni a mozikész alkotásra, és az ősszel, a világpremiert követően, London, New York, Párizs után Szombathelyre is eljutott. Hál' Istennek, a rendező nem „művészkedett", hanem derekasan ledokumentáltatta hitelesen a produkciót. Az operatőrök is főleg a zenészekkel törődtek, néha a közönséget pásztázták, egyszer-egyszer kalandoztak el csupán egy-egy érett 30-as merész dekoltázsába mélyedve.

Habár messze nem volt telt ház a Savariában, aki ott volt, mind úgy érezte: egy olyan jó koncerten vett részt, melyet élőben soha nem láthatott volna, de így, kiváló és megfelelően hangosított  zenével, jól látható szereplőkkel ez megadatott számukra. És mindez kényelmes, plüss fotelből....álmaink netovábbja.