Az 1944-ben, Robin Hood városában, Nottingham-ben született Alvin Lee iskolatársával, Leo Lyons basszusgitárossal a helyi rockéletben már megmutatták magukat 16 évesen, majd két év múlva, 1962-ben, mint ahogy sok, oroszlánkörmeit próbálgató brit együttes, Hamburgba mentek vendéglátózni Jaybirds nevű csapatukkal. 1965-ben elérkezettnek látták az időt, hogy Londonba tegyék át székhelyüket. Itt alakult ki a híres négyesfogat, Rick Lee dobossal és Chick Churchill orgonistával kiegészülve, és vették fel a Ten Years After nevet.

A zenekar a neve állítólag Elvis Presley, a rock'n'roll egyik legnagyobb előadója színrelépésének 10 évvel későbbi dátumára utal.

1966 nyarán - már-már előírt szabvány szerint - a londoni Marquee klubban debütált a banda, majd a VI. Windsor-i Jazz-, és Blues fesztiválon történő szereplésük következett ősszel, ahol a 20.000 néző vastapssal jutalmazta bemutatkozásukat. 1967 ősze: koncertkörutak Nagy-Britanniában és Európában, majd az első nagylemez. 1968 tavasza: sikeres amerikai turné, majd nyáron a második nagylemez, az „Undead", majd gyorsan ezután, 1969 februárjában a harmadik, a Stonehenge.

Erre az időre kialakult a Ten Years After egyedi, a kortársaktól jól megkülönböztethető stílusa, Alvin pedig elnyerte a világ leggyorsabbkezű gitárosa címet, melyet legendássá vált Gibson-jával produkált. Jöttek a dögös, nagy rock-blues slágerek, mint a „Hear Me, Calling", az „I'm Going Home", majd az „I Woke Up This Morning" és a „Love Like a Man". Negyedik nagylemezük, az SSSH az eseménydús 69 -s esztendő végén jelent meg, de addigra már eljutottak a világhírig. Júliusban a rangos Newport-i Jazz Fesztiválon léphettek fel, mint egyetlen elektromos erősítésű banda, majd augusztusban, brit művészként harmadmagukkal a legendás Woodstock-i fesztiválon. Az itt előadott műsoruk után - ahol eljátszották az „I'm Going Home" c. őrületet, kötő-horgoló asszonyoktól kölcsönvett kifejezéssel élve, Lee mester előadta a fürge újak tízpercét - méltán lett a Ten Years After sztárzenekar. De Alvin nemcsak kitűnően gitározott, hanem egyéni énekstílusa is szembeötlő volt, hiszen a minden átmenet nélküli, a suttogásból az üvöltésig fajuló éneklésre ezidáig nem volt példa.

Az 1970-es évben ötödik, egyúttal legsikeresebb nagylemezük jelent meg „Cricklewood Green" címmel. 1970-72 között a Ten Years After rengeteget koncertezett, kiadott még 3 nagylemezt, de mintha a főnök, Alvin Lee kevesellte volna zenésztársai teljesítményét. Így bekövetkezett az, amire számítani lehetett: 1974-ben feloszlatta a bandát.

Alvin Lee önálló karrierbe kezdett. Mint ahogyan az a zenésztársak zöménél, így Van Morrison-nál, Steve Winwood- nál is történt, hirtelen nagyot váltott ő is frissiben addigi zenei irányvonalán. 1973 év őszén került felvételre az „On The Road To Freedom" c. önálló nagylemeze, ahol Mylon LeFevre gospel- énekes, valamint a kortárs nagyágyúk közül George Harrison ex- Beatles, Ron Wood ex- Small Faces, Mick Fleetwood ex- Fleetwodd Mac, valamint az art- rock-ot jelesül képviselő ex- Traffic-os Steve Winwood voltak zenésztársai. Az Alvin Lee & Co. néven futó zenekarával kiadott két nagylemezt, majd 1978- ban megalakította, némi iróniával, a Ten Years Later, azaz a 10 évvel később nevű formációját, és velük is kiadott 2 lemezt.

Ezután nyolc év szünet következett, de csak lemezkiadás tekintetében, és mivel a régi Ten Years After fellépését sokan, még a lemezgyárak is nagyon várták, összeállt a legendás négyes kétszer is: 1983-ban a Marquee Club születésnapi bulijára, és 1989-ben, amerikai és európai koncertkörutakra.

A 90- s évek elején újult erővel kezdett Alvin Lee dolgozni: egymás után dobta piacra a lemezeket, így a"Zoom" címűt 1992-ben, a „1994"-t 1993-ban. Blues-os rock'n'roll stílusából továbbra sem engedett, a lemezbemutatókat követő koncertkörutakon ugyanazzal a hévvel és lelkesedéssel játszott, mint 30 évvel azelőtt. E korszakának legszebb dalai a „The Bluest Blues" és a „Long Legs".

Az 1969-s woodstock-i fesztivál óta a „Világ leggyorsabb kezű Gitárosa" címet elnyert muzsikus hű volt a jól bevált hangszermárkájához: mindig Gibson „BIG RED" Signature elektromos gitárt használt koncert-, és stúdiófelvételei alkalmából. 

Jómagam az ausztriai Wiesen- ben már hallottam kétszer is az Alvin nélküli Ten Years Aftert, akik máig is a színpadon vannak. Kitűnő koncertet adtak a fiúk, és 2010 októberében sikerült személyesen találkozni  Alvin-nel is, amikor a budapesti Pecsa vendége volt. Allűröktől mentes volt az, ahogy Lee mester saját kezűleg dugta be a csatlakozódugót 40 éve használatos, a békejellel díszített piros Gibson ES 335 gitárjába. A rövid ujjú pólóban fellépő sztárgitáros nem cserélt hangszert a koncertje alatt. Ennek nem csak a puritánság, hanem az aránylag homogén hangzású koncertrepertoár volt az oka: rock and roll darabok voltak többségben. Az utóbbi évek nagy lírai slágeri ugyanúgy nem hangzottak el a koncerten, mint a country-s hangzású, avagy az összetettebb, progresszív darabok. Pedig ezektől talán színesebb lehetett volna az előadás. Azonban a gyors rockok legitározása semmi nehézséget nem okozott a 66 éves művésznek: kopásmentes volt a csukló és az újak is.

De ez a koncert mára csak megismételhetetlen emlék maradhatott: a ködös Albion helyett a napsütötte Andalúziát választó rocksztár egy egyszerű rutinműtétet követő komplikációk miatt hunyt el a spanyolországi kórházban, 2013. március 6-án. Hátrahagyott hatalmas életművét azonban még sokan és sokáig élvezhetjük. Nyugodjon békében!