A mostani beszélgetésnek nem kifejezetten az új könyv volt az apropója - bár természetesen ez is szóba került -, inkább magára az alkotóra fókuszált: gyermekkora, írói múltja/jelene/jövője, tervei, de még családjának története, sőt, zenei érdeklődése is szóba került. A bensőséges hangulatú, őszinte beszélgetésen az érdeklődők egészen biztosan nem unatkoztak, és számos olyan dolgot tudhattak meg MUSZG-ról, ami eddig nem került napvilágra. Az esemény után a vaskarika.hu is interjút kért az írótól.

Hogy érezted magad a beszélgetés alatt?

Jól éreztem magam, mert csupa olyan kérdésről volt szó, amire bárki bármikor könnyen tud válaszolni, semmi nehézség nem volt benne. Szerencsére nem kerültek elő olyan kérdések, amelyek arra késztettek volna, hogy brutálisan magamba nézzek és ott helyben szétessek. Kellemes, emberi párbeszéd volt szerintem.

Úgy vettem észre a hangulatból és a gördülékenységből, hogy Villányi László és te valószínűleg nagyon jól megértitek egymást a színpadon kívül is, könnyen kerültök egy hullámhosszra.

Nem igazán tudom mi az oka, de örömmel tölt el. Viszonylag régóta ismerjük egymást, ám a kapcsolatunk körülbelül négy éve változott meg, amikor a Nemmozgó megjelent. Előtte is találkoztunk, persze, de nem igazán voltunk közeli viszonyban. Az első könyv után Villányi László valamiféle érdeklődést mutatott irántam, ami nagyon megtisztelő volt, és így indult el egy olyan folyamat, amelynek az eredménye például az lett, hogy közölhettem szövegeket a Műhelyben, illetve úgy tűnik számomra, hogy a mi értékrendünk sokban megegyezik. Ez a kapcsolat mostanra jó, már-már baráti viszonnyá fejlődött.

Annak idején te diákként, középiskolásként is részt vettél írásaiddal többek közt olyan rendezvényeken, mint a Kisfaludy-napok, ahol Villányi László mint zsűritag működött, ha jól tudom.

Igen, zsűritag volt. Három alkalommal vettem részt a gimnáziumi éveim során a Kisfaludy-napokon, és valahogy mindig befutó voltam; az is lehet, hogy valamiféle felfigyelési lehetőség volt ez az ő részéről. Gimnázium után persze eltűntünk egymás szeme elől, de aztán volt egy szerencsés újratalálkozás.

Ha már a diákkorodnál tartunk, beszélnél kicsit arról, hogy hogyan kezdted az írói munkásságodat? Ha jól tudom, verseket kezdtél először publikálni.

Az ember kezdetnek versben gondolkodik; mindenki verselőként próbál beiratkozni az irodalomba, talán mert sok verset olvasott, és úgy gondolja, hogy egy ilyen rövid szövegben könnyebb kifejeznie magát, de aztán van, aki rájön, hogy nem ez a megfelelő út a számára - ilyen vagyok én is. Rögtön láttam, hogy a kötött formák, a szűk terjedelem számomra inkább korlát. Engem mindig az érdekelt, hogy eljussak valahonnan valahova az írásaim folyamatában, de ezt versekben nem tudtam megvalósítani.

Volt esetleg valaki példaképként előtted?

Nem, nem volt példaképem. Mindig utólag gondoltam bele, amikor egy-egy szöveg elkészült, hogy talán ez vagy az a művész valahol mélyen inspirált, de tudatosan soha nem gondoltam arra, hogy valakinek a nyomdokain járjak.

Eljutottál tehát a novellákig, amelynek az eredménye két könyv, bár ha szorosan vesszük, akkor három, hiszen a Nemmozgó után a Bábelgép először digitálisan, e-könyv formátumban jelent meg, a print kiadás már ennek a kibővített változata; eltér a két kiadvány borítója és felépítése is.

Nagyjából a 2000-es évektől kezdődött, hogy jegyeztem magam, mint olyan személyt, aki ír valamit, ami esetleg már érdekes lehet. 2002 környékén a szövegeim elkezdtek megjelenni, terjedni. A Nemmozgó, ami 2009-ben jelent meg, 2000 és 2007 között készült szövegeket tartalmaz, tehát a 2000-es évek első fele a „Nemmozgó-korszak", az ez után következő írások kerültek a Bábelgépbe. A Bábelgép először valóban elektronikus formátumban jelent meg az AmbrooBook Kiadó jóvoltából, majd valami nagyon örömteli csoda folytán az NKA támogatásával végül két novellával kibővítve (szintén az AmbrooBook gondozásában) papíralapú kiadásban is megjelenhetett. A kettőt nagyjából háromnegyed év választja el egymástól. A két kötet azért is különbözik, mert az elektronikus kiadás egyik tulajdonsága, hogy jóval olcsóbb, de nem lehetett azt megtenni az olvasókkal, hogy az egyik és a másik áron is ugyanazt az anyagot kapják. Aki a nyomtatott formának kifizeti a magasabb árát, kapjon plusz tartalmat is.

Az új könyv megjelenése óta kicsit felgyorsultak körülötted az események, hiszen februárban volt a könyvbemutató, aztán picit több, mint egy hónapra rá ez az elég komoly meghívás, ahol teljes egy órában a te személyedről volt szó.

Nos, az ember legalább a saját szülővárosában próbáljon minél inkább megnyilvánulni. Egy szabadabb, saját maga által tervezett-szervezett könyvbemutató nagyobb eséllyel pontosan úgy fog sikerülni, ahogy az ember elképzelte; független kiadó lévén nincs semmilyen kiadói nyomás és kötelezettség sem mögöttem, nem kell semmihez igazodnom. A mostani felkéréssel együtt szerintem jól kiegészítette egymást a két rendezvény, hiszen míg az egyik kizárólag a kötettel, az alkotással foglalkozott, a másik kizárólag az alkotó személyével.

A könyvbemutató és a beszélgetés is nagyon közönségbarát volt abból a szempontból, hogy nem tömény „szakmázás" folyt, hanem mindenki számára érthető, mégis érdekes módon kerültek elő a legkülönbözőbb témák, kérdések, magyarázatok, történetek, akkor is, ha esetleg éppen a szakma fortélyairól esett szó.

Nagyon nehéz megítélni, hogy a közönség mit vár, én sosem tudom, hogy a közönséget mi érdekelheti belőlem. Ha azon túlteszem magam, hogy semmi, és feltételezem, hogy valami mégiscsak érdekelheti őket, akkor sem tudom, hogy pontosan mi az, amit adhatok? Érdekesebb-e a könyv, a tartalmi beszélgetés, hogy egy írás hogy született, vagy pontosan mit akart ezzel mondani az, aki csinálta? Ez is lehet egy ösvény, amin elindulunk. Beszélhetnek azonban magukért a szövegek is - próbáltuk mindkettőt használni, tehát volt szó egy kicsit a folyamatról, a miértekről, a tartalmakról, de elhangzottak mindkét eseményen szövegek is. Mivel nincs annak visszhangja, hogy kinek melyik rész tetszett, ezért továbbra sem tudom, hogy melyik a jó módszer. Azt sem tudom megítélni, hogy melyik a jobb: ha a szerző olvassa fel a műveit, vagy ha előadókat kér fel erre a feladatra; a bemutatón szintén mindkettőt kipróbáltuk.

Mindkét előadáson elhangzott a Fehér című írásod, amit Villányi László az egyik legjobb művedként aposztrofált, és viszonylag alaposan körül is jártátok a keletkezését, a motivációját, mondanivalóját. Te magad is úgy kezeled ezt a novelládat, mint az egyik legjelentékenyebb darabot a palettádon?

Nem, semmiképp sem, mert nekem mindig sokkal kedvesebbek azok a szövegek amelyekkel nagyon sokat küzdöttem. Ezzel a Fehér című szöveggel nem küzdöttem sokat, és természetesen szeretem ezt is, de valahogy nagyobb építményként nézek más írásaimra, és picit jobban becsülöm azokat.

Van tehát aktuális kedvenc?

Persze, mindig van, vagy mindig megmarad valami kedvencnek, az ember visszagondol arra, hogy milyen körülmények között, hogyan született az adott írás, hogyan állt össze, mennyi idő alatt, esetleg érintettségben is közelebb áll az emberhez, akkor mindig egy „kedvenc" státuszban marad. Ezek nem is változnak most már nagyon, de nincs értelme elárulni, hiszen nagyon személyes, viszont az olvasó szempontjából ennek nincs jelentősége, így műhelytitoknak kell maradnia.

Volt szó a múltról, a jelenről, most essen szó a jövőről is. Min dolgozol most, mik a terveid?

Az írás állandó dolog. Ez már valószínűsíthetően az én életemből nem fog elmúlni, ez egy kényszer, az elrendeltség állapota. Mintha valaki azt mondaná, hogy nem eszem többet, vagy nem veszek fel többet ruhát - nem történhet meg.

Szóval a „mik a terveid" kérdésre a válasz, hogy „írni fogok".

Persze, egyértelmű. A kérdés inkább az, hogy mennyi időt tudok rá fordítani; nyilván szeretnék sokkal többet, mint amennyire lehetőségem van az úgynevezett létfenntartó munka mellett, aminek semmi köze az íráshoz vagy bármilyen alkotói folyamathoz. Mindig ki kell valamit találni, hogy előbbre menjünk, ezért válogatnom kell, hogy mit akarok megvalósítani. Most egy nagyobb lélegzetű dolgot szeretnék létrehozni, egy hosszabb prózai művön dolgozom. Ez számomra is új kihívás, meglátjuk, hogy meg tudok-e vele birkózni. Az is érdekel, hogy csendben tudok-e maradni az elkövetkezendő években ennek érdekében, vagy muszáj valami kisebb terjedelmű dolognak „kitüremkednie" belőlem időközben.

Ha azt a hároméves ciklust vesszük alapul, ami a két könyved között eltelt, akkor kb. 2015-ben számíthatunk az új kiadványra.

Igen, én is gondoltam már erre. Ezt az időt úgy kell fogadnom, mint ajándékot, örülni annak, hogy nem kell kapkodnom. Most nincs semmiféle szerződés, nincs határidő, nincs kötelezettség, nyomás vagy elvárás. Ez a fajta szabadság remek.

Magyar kortárs írók, költők külföldön is nem egyszer megjelennek műveikkel. Amióta az e-book kiadványok megjelentek a piacon, talán még nyitottabb az út ebbe az irányba, és nemcsak a legnagyobb kiadók, vagy a legnagyobb példányszámban megjelenő könyvek előtt állhat ez a lehetőség. Gondolkodtál-e ilyenfajta megjelenésen, vagy akár az írásaid fordításán?

Igen, de nagyon nehéz ezt kivitelezni. A magyar piacra magyar nyelven íróknak nagyon korlátozottak a lehetőségei, hiszen viszonylag szűk az olvasók köre. Az internet segítségével ez a kör valamelyest talán szélesíthető, ráadásul az ember mindig kacérkodik a gondolattal, hogy milyen lenne más országban, más nyelven megjelenni, de ennek is megvannak a maga nehézségei, buktatói; a fordítás minősége nagyon fontos, és roppant nehéz olyasvalakit találni, aki megfelelően lefordítja az írásokat. Ha mindez esetleg kész, még mindig ott a terjesztés feladata, és ha ez is rendeződne, még akkor sincs garancia arra, hogy eljut mindez egy megfelelő kiadóhoz, és általa a szélesebb közönséghez. Nyilván a gondolat mindig ott lebeg az ember szeme előtt, hogy milyen lenne olyan nyelven megjelenni, ami százmilliós nagyságrendű olvasóközönséghez juttatna el, hiszen a nagy számok törvénye alapján a befogadás mértéke is nagyobb lehetne, de mindez még kidolgozásra vár. Jelenleg nem ez áll a listám első helyén.

Végezetül azt szeretném megkérdezni, hogy kinek ajánlanád az általad írott műveket?

MUSZG.: Jó a kérdés, mert pontosan arra az érzékeny pontra tapint rá, hogy mi is az, amit én csinálok? Szerintem egyszerűen azokat az embereket érintik meg legjobban az én gondolataim, akik felismerték, hogy valami nincsen rendben körülöttük. Nincsen rendben a környezeti világ, ezáltal a saját pszichéjükben sincs rendben valami, és akik érdeklődést mutatnak az iránt, hogy mi van, hogy ha nem úgy van valami, mi van, ha keresni kell, ha nincsen minden odarakva készen; vagy ha oda van rakva készen, akkor mi van, ha azzal valami nem stimmel? A gyanúra, kételkedésre, kíváncsiságra fogékony emberekre gondolok, őket érdekelhetik ezek a szövegek. Ezekben a szövegekben hétköznapi dolgokból kiindulva olyasmik történnek, amik végül egyáltalán nem hétköznapi eredményekre vezetnek. Sorsfordító, sorformáló erőknek a megfogalmazásai. Szerintem mi mindannyian dacolunk a sorsunkkal; nem hiszem, hogy mindenki elfogadná azt, amit rámért a sors. Egy-egy kérdésfeltevés ebbe az irányba, hogy jól van-e így, tényleg így kell-e lennie, vagy mi lenne, ha másképp lenne, ha más nem, egy gondolati kísérlet lehet arra, hogy újragondoljuk magunkat. Ez egy játék. Egy komoly játék.

Az író honlapja http://muszga.weebly.com
Az AmbrooBook Kiadó honlapja http://ambroobook.hu/index.php?start=3

Mészáros Urbán Szabó Gábor: Kés van a nyúlnál

- Törőcsik gyerek! Azonnal gyere elő, a büdösmocskos életbe! - A Generális képe főttrákvörös volt a tehetetlen méregtől, és csizmájával egy idős akácfa törzsét rugdosta, mintha ezzel bizony előcsalogathatna a rejtekemből. Eszem ágában sem volt feladni magam. A sűrű, mezei csalit biztonságos takarásában ültem a földön, félrehajtottam egy ágat, és tekintetem egyenesen a Generálisra szegeztem. Meg voltam győződve róla, hogy a Generális borzasztóan fél, bárhogy próbálja is leplezni, és a világ minden kincséért sem indulna el irányomba, egyetlen lépést sem fog tenni azon a láthatatlan vonalon túl, amin most is állt és tajtékzott, mintha ez a vonal a borzalom küszöbét jelölte volna ki a számára, amin túl lidérces álmok növekednek a földben, mint a répa és a zeller, és olyan alakok bukkannak fel, mint jómagam is, aki bár nem vagyok annyira ijesztő, ha kell, elég sok galibát tudok okozni. Patthelyzet alakult ki közöttünk, ezt mindketten beláttuk. A Generális hozzám akart férni, de félelme nem engedte el felém, én meg a Rémbázisnak becézett kis faházba igyekeztem, hogy ott végre biztonságban legyünk, én és Eszter. De ez a három pozíció, a Törőcsik gyerek-Generális-Rémbázis egyenlő szárú háromszöget alkotott, és félő volt, hogy ha fognám magam és nekiiramodnék, a Generális felfigyelne vad csörtetésemre a bozótban, és szinte biztos, hogy elállná az utamat még a Rémbázis előtt, hiszen nekem itt van még Eszter is, akit egy hete cipelek magammal mindenhová, mert annyira megkedveltem azon a furcsa, fanyarszagú és zöld éjszakán.

A Generális vérben forgó szemekkel kémlelte a csalitot, és megint üvöltözni kezdett. - Törőcsik gyerek, az anyád istenit, gyere elő, mert nagy baj lesz, esküszöm rá! Hallod, te mocskos disznó! Előbb-utóbb úgyis elkapom azt a ronda pofádat, arra mérget vehetsz! Ezúttal nem fogod megúszni, te ostoba kurafi! - Meg kell vallanom, mulattatott ez a gőgös és ugyanakkor ordenáré önteltség a Generális hangjában, és nem is értettem, hogy lehet ennyire biztos a dolgában, már mint, hogy engem elkaphat. Mert mondjuk, ha nem lógna a vállán az a duplacsövű vadászpuska, három másodpercembe telne, hogy kivegyem a Generális veséit és tüdejét, majd egymás helyére tegyem őket vissza. Viszont tény az is, hogy nem mutatna jól egy tizenkét milliméteres lövedék a bizogériáimban, vagy éppen az artaórámban. Bár meleg, nyári nap volt, ez utóbbi gondolattól kirázott a hideg.

Eszterre néztem, erre a gyönyörű, borzasfejű teremtményre, akit szelíden az árnyékba fektettem, hogy ne szívja ki szemének pompás olajzöldjét a napfény. Amíg Eszter élt, bőre mindig egy kicsit sós volt és nyirkos, ahogy a csipkepörgető vadlányoké általában, de most, már napok óta érdekes változásokon ment át ez a bőr, kiszáradt, és az illata megédesedett, mint a szüreti levegő, vagy a szamócaföldek felett a szellő. De még mindig feszes volt és hófehér, amit annyira szerettem. Elnéztem Eszter makulátlan vádliját, ezt a két gyönyörű kis cipót, és nem bírtam megállni, hogy végig ne simítsam az egyiket. Az érintés lágysága és vajmelege, ami ujjaim mentén aláereszkedett a hegyes kis bokáig, rádöbbentett, hogy egy eddig rejtett vádlifetisiszta lakozik bennem, aki a világot az ormok és lankák kettősségében észleli, és a domborulatok hullámainak, a folyton felfelé és lefelé igyekvésnek a függője. Mióta elhoztam Esztert abból a döngölt padlóba süllyesztett nyomorúságos kamrából, ahol a falusiak tartották, most először ébredt bennem igazi, megrendítő bánat, hogy Eszter már nincs az élők sorában. Persze tudtam én, amit nem sokan tudtak, hogy ez az állapot nem szükségszerűen végleges, mert ha például eljuthatnék a Rémbázisba, és ott teljes nyugalomban végre megint sikerülne elaludnom, talán át tudnám vinni magamat és Esztert egy másik álomba, ahol életre kelhetne, és minden olyan lehetne, mint régen.

Csakhogy volt egy kis probléma: a Generális, akit a falusiak már sokadszorra uszítottak rám, és aki vélhetőleg ismét mindent elkövet majd, hogy életemet kioltsa, de addig is megkeserítse. Azt beszélték, egyszer hetvenhárom veszett mézmajmot vett üldözőbe, akik a falu akácültetvényén garázdálkodtak, és telepotyogtatták a földet elviselhetetlen szagú és színű ürülékükkel. A Generális napokon át, vadásztőrrel és lőfegyverrel felszerelkezve üldözte a hordát és ritkította annak a veszettségtől némileg megsárgult és elhülyült tagjait. Egy hét is beletelt, mire hazatért, egy hetvenkét mézmajomkoponyából álló, kenderkötéllel összefont füzért húzott maga után, egészen a polgármester viskójáig menetelt büszkén, ahol megállt, és a kimerültségtől annak rendje-módja szerint összeesett. A polgármester félrehúzta a függönyt, és kidugta orrát az ablakon. Két percen át bámulta némán, figyelemtől összeszűkült szemmel a nem mindennapi, és meglehetősen büdös zsákmányt, aztán a legenda szerint egészen nyugodt hangon annyit szólt: csak hetvenkettő, Generális, csak hetvenkettő. A Generális ekkor sokkot kapott, többen azt hitték, maga is megveszett, és napokon át jegelni kellett a fejét.

Ahogy ránéztem most, amint ott áll az akác árnyékában és szuszogva fújtat, szinte megsajnáltam a Generálist, és megértettem, micsoda bizonyítási vágy éghet benne, hogy trófeámat végre megkaparintsa. Sajnálatom ellenére nem állt szándékomban a kezére játszani ebben, és mindenféle trükkön járattam az eszem, hátha valahogy mégiscsak kijuthatok ebből a kutyaszorítóból. Ha Esztert a hátamra kapnám és menekülni próbálnék, a Generális nyilván azonnal tüzet nyitna ránk, és ebből a távolságból jó az esélye, hogy el is találna. Talán, ha megvárnám az éjszakát, a sötétség leple alatt kijátszhatnám az öreg figyelmét. Mert hogy velem együtt itt fog éjszakázni, és helyéről közben egy tapodtat sem mozdul, abban egészen biztos voltam. Mintegy megerősítve aggályaimat, a Generális újfent kiabálni kezdett az akácárnyékból. - Te Törőcsik gyerek, ezt most nem úszod meg, arra mérget vehetsz! Te mocskos állat! Jobban tennéd, ha előbújnál, és itt rögtön elrendeznénk a dolgot. De ha megmakacsolod magad, felőlem elbújócskázhatsz őszig is, egyszer úgyis puskavégre kaplak, és utána lekerül végre az az ocsmány fejed a nyakadról! - Csendben sóhajtottam a keményfejű Generális ostobaságain, és a Rémbázis meghitt homályára gondoltam, arra a jó kis sötét vacokra, amit páfránylevelekből és puha, erdei földből készítettem, és ahol mindig akadt dióbél és feltörhető mandula, vagy jobb híján a házikó zugaiban, a komposztdombok körül állomásozó futrinkák és lisztbogarak. Ó, Eszter, ha oda bejuthatnánk, és én el tudnék aludni végre, még kaphatnánk egy esélyt mi ketten!

Lassan alkonyodni kezdett, az árnyékok hosszúra nőttek, a Generális a földön ült, hátát a fatörzsnek támasztva, és puskájával a kezében továbbra is rejtekem felé pislogott. Az volt az érzésem, pontosan tudja, hol bújtam el, de a benne fészkelő riasztó félelem miatt képtelen közeledni hozzám. Ha a puskacső előtt állnék, szemrebbenés nélkül meghúzná a ravaszt, persze tisztes távolságot tartva tőlem, mert éreztem, hogy a lelke mélyén viszolyog és retteg a közelségemtől, valószínűleg attól az egésztől, ami én vagyok, a Törőcsik gyerek. Ahogy lement a nap, és az éjszaka szétomlott felettünk, hamar lehűlt az idő. Megéheztem, ezért a lehető legkisebb zajt csapva letéptem néhány csalán- és citromfűlevelet a lábam mellett tenyésző növényekről, hogy azzal csillapítsam éhségemet. Eszter testén finom harmat telepedett meg, és hálásan nyalogattam le nyakáról és vádlijáról teremtőmnek ezt az édes ajándékát. A Generális még fenyegetőzött egy darabig, részletezte, mit fog tenni velem, miután lepuffantott és kiszállt belőlem az ördög, hogy fogja összekaszabolni és meggyalázni maradványomat, aztán a hangja fokozatosan elhalkult, mély dörmögésbe váltott, majd végleg elhallgatott.

Olyasmi történt velem, ami már hetek óta nem: azon kaptam magam, hogy rám száll az álom. Csodálatos, felszabadító érzés volt rájönnöm erre, hiszen az álom volt az én igazi terepem, ahol mindenki másnál otthonosabban mozogtam, a közeg, ahol erőm és hatalmam túlnőtt az emberekén. Izgalomba jöttem, és gondolkodás nélkül nekifogtam, hogy megkeressem Eszter elszakadt fonalait, és amennyiben még nem késő, azokat gyorsan újra összekössem. Figyeltem a csipkepörgető lány körül azt a szürke, füstszerű, élettelen ködöt, és karjaimmal, mintha bolyhos, puha ágak lennének, megpróbáltam félrehajtani őket, hogy a fonalakig hatolhassak. Éreztem, kezem lágy vonalakat tapint, olyan elképesztő testrészeket, melyeket Eszter fizikai testén sosem viselt, de igazi lényéhez mindig hozzátartoztak ezek az apró barázdák és szemelvények, a nedves hártyák, a fésűfog-vékony tapogatók, a hatalmas, fehér szempillák, a szárnyhajlatok homorú ívei, a köldökből kihajtó nyirkos érzékszervek nyúlványai. Elfogott a félelem, mert sehogy sem találtam, amit kerestem, ugyanakkor egy olyan különös érzésem is támadt, hogy nem vagyok egyedül, és mintha a félelem nem is az én félelmem lenne, hanem valaki másé, aki itt van valahol egészen közel hozzám. Aztán hordók gurultak le lomha döngéssel a pallókon, az egyik elém kanyarodott, és láttam, hogy belülről valami taszigálja a jókora dugót, lassan és nehézkesen kilökni igyekszik, mintha túl gyenge ujjak dolgoznának a hordó belsejében. Mikor a dugó végül engedett és tompa koppanással a földre esett, a lyukból fényes ezüstfüst szállt felfelé, s csakhamar tapintható formába sűrűsödött, majd felvette egy szaporán lélegző férfimellkas alakját. Ahogy odahajoltam, hogy alaposabban szemügyre vegyem, észrevettem, hogy egy fekete bundájú nyúl lüktet a bordák alatt, és minden igyekezetével kifelé törekszik. Végül a nyúl furfangos módon átbújt a ketrec csontjai között, leugrott a hordóról, és a jobbra nyíló, kitárt ajtón át a kisebbik szobába szökdelt. A szoba üres volt, egyetlen ablaka a napfényes akácültetvényre nézett, a fák lombjai között veszett mézmajmok ugráltak össze-vissza. A nyúl mozdulatlanná dermedt a szoba közepén, mintha hosszasabb várakozásba kezdene. Az északi fal mellett, amerre a nyúl is tekintett, a Generális állt, arcát a rendkívüli félelem hideg, sziklás tájjá hasogatta. Egész testében reszketett, kitágult szemmel nézte a fekete bundájú nyulat, és hallani lehetett fogának vacogását közben. Szabadon jártam-keltem a szobában, jelenlétemről láthatólag se a nyúl, se a Generális nem vett tudomást. Megszagoltam a Generális száját, szorosan összepréselt ajkait, és a rettegés émelyítő bűze csapta meg orromat. A ráncos, vén szemek sarkából opálos fények és a halálfélelem könnyei csorogtak alá az arcon. Ez az egész bármelyik pillanatban felrobbanhat, futott át agyamon a váratlan gondolat, és mielőbb szerettem volna elhagyni a szobát. Búcsúzóul számat a Generális szőrös fülére tapasztottam, és minden egyes szavamnak külön nyomatékot adva annyit súgtam neki: vigyázz, Generális, kés van a nyúlnál! A Generális felnyögött és összerándult, majd háta mögül egy csontnyelű vadásztőrt húzott elő. Egy jól megtermett szöcske landolt a homlokomon, ösztönösen odakaptam a kezem, és lesöpörtem magamról. Erre ébredtem fel.

Heves szívdobogás jött rám, megrémültem a gondolattól, hogy elbóbiskoltam egy ilyen veszélyes helyzetben, és a Generális talán már itt settenkedik mellettem, és átdugja puskájának csövét a rejteket adó leveleken, hogy közvetlen közelről a koponyámba eresszen egy golyót. Aztán nyugtáztam, hogy aggodalomra semmi ok, Eszter ott hever mellettem, a Generálisnak pedig nyoma sincs körülöttünk. Nem láttam tisztán a sötétben, de úgy vettem ki, hogy üldözőm továbbra is az akácfa alatt szundikál mozdulatlanul, és esze ágában sincs folytatni a vadászatot. Megfontoltam a dolgot, és úgy döntöttem, vállalnom kell a kockázatot, mert hamarosan pirkad, és ennél nagyobb esélyem nappal sem lesz újra. Óvatosan felnyaláboltam Esztert, és a vállamra vettem. Szegény, úgy lógott rajtam, mint egy átázott szalmazsák, a haja csillogott a harmattól. Minden egyes lépést elővigyázattal tettem meg, a puha földes vagy füves foltokon haladtam, igyekezvén elkerülni a megreccsenő faágakat és az egymáshoz verődő köveket. Félúton az akác felé pillantottam, a Generális leszegett fejjel aludt a helyén, a puska csöve a vállán ártalmatlanul meredt az ég felé. Elértem a Rémbázist, de nem a régi, rozoga bejáratot használtam, melynek rozsdás zsanérjai felébreszthették volna vadászomat, hanem a hátsó fal korhadt szegletében elhúztam az álcaként odaállított deszkákat, és a feltáruló üregen át kúsztam hason befelé, majd magam után ráncigáltam Esztert is. Miután meggyőződtem róla, hogy nincsenek rókák vagy nyestek a házban, fogtam a csipkepörgető lányt, és gyengéden a páfránylevelekkel bélelt sarokba fektettem, majd ráhordtam egy kis zsíros földet takaróképpen, természetesen az arcát szabadon hagyva, mert bíztam benne, hogy reggelre sikerül visszaszereznem lélegzetét. Mellé heveredtem, és nagyon vágytam rá, hogy ezúttal sikerüljön, és megtaláljam a fonalakat Eszter körül, mert azokat minél előbb újra össze kellett kötözni, az idő pedig egyre sürgetett. Agyamba tolakodott előző álmom, nem hagyott nyugton az a megrázó félelemérzet abban a szobában, ahol a fekete nyúl és a Generális feszültek egymásnak, akár ősi és örök ellenfelek. Egyszerre az jutott eszembe, és ez úgy ért, mint egy roppant megvilágosodás, hogy abban a pillanatban én, a Törőcsik gyerek, elkószáltam Eszter mellől, és a Generális saját álmában találtam magam, aki valószínűleg velem egyidőben szundított el a tikkasztó meleg enyhültével. Ha tovább görgettem ezt a gondolatot, meg kellett értenem, hogy volt itt valami titokzatos összekapcsolódás a Generális és a nyúl között, kellett lennie egy ijesztő viszonynak, egy régi történetnek, melyet mára egészen benőtt a Generális félelme.

Sokáig forgolódtam a komposzttá rothadt növények ágyán, és egyre inkább aggódtam, mi lesz, ha reggelig nem sikerül újra álmodnom, mert akkor bizony megint szembe kell néznem a Generálissal, aki, ha felfedezi, hogy a Rémbázisban húztuk meg magunkat, talán még a házat is ránk gyújtja elvakult gyűlöletében. Folyton az eget lestem az ablakon túl, és rémülten tapasztaltam, hogy mintha máris világosodna. Lépnem kellett, és nehéz szívvel felkeltem, hogy kilopózzak a viskóból. Mintha tojásokon járnék, olyan halkan közelítettem meg az akácfát és a tövében szendergő Generálist. Az utolsó néhány méteren azon töprengtem, hogyan végezzek vele, hogy mindkettőnknek megfeleljen. Elharaphatom a torkát, vagy a fatörzshöz verve szétzúzhatom azt a makacs fejét, ha kell. A puskát nem tudtam volna használni, az ilyesmitől mindig idegenkedtem. Odakúsztam az alvó alak mellé, és mindenre készen meg akartam szagolni a száját, hogy érezzem, mennyi gyűlölet, mennyi félelem maradt még benne. De a Generálisnak nem volt lélegzete. A Generális előreszegve fejét az örök köldök irányába révedt, jobb tenyere pedig görcsösen kulcsolta át a vadásztőr markolatát, ami úgy meredt ki a szívéből, mint egy csontszirmú virág. Megkönnyebbülten felegyenesedtem, és őszinte örömmel töltött el, hogy nem kellett ismét vért ontanom, és immár tényleg átadhatom magam a nyugalmas álomnak, ami Eszter mellett vár rám. Ej, öregem, gondoltam vidáman, hát nem megmondtam neked, hogy kés van annál a nyúlnál?