A Daft Punk nem kimondottan aktív formáció, emlékezetes lemezt tizenkét évvel ezelőtt adtak ki (ez volt a Discovery). Legutóbbi albumuk, a 2005-ös Human After All is emlékezetes ugyan, de csak azért szoktunk emlékezni rá, hogy elmondjuk, mennyire félresikerült.

Nos, ez a nem kimondottan aktív duó a ritkán kiadott lemezek, a viszonylagos gyér produktivitás és lajhár-üzemmód ellenére mégis eléri azt, hogy minden megmozdulásával befolyásolni képes a zenei ízlés alakulását.

Random Access Memories című lemezük alig néhány napja jelent meg, máris mindent lehet tudni róla a keletkezési körülményeitől kezdve a rajta szereplő vendégművészek véleményén és hozzáállásán át egészen addig, hogy a két sisakos hányszor volt vécén a felvételek alatt.

A lemezbemutató világpremierjét egy senki által nem ismert, Wee Waa nevű, alig több mint 1600 lelket számláló ausztrál kisvárosban tartották május 17-én (bár a két robot nem volt jelen az eseményen), és valószínű, hogy az ausztrál városkába összegyűlt embersereg ugyanannyira meglepődött az új dalok hallatán, mint az a több millió felhasználó, aki az internetről töltötte le a lemezt.

Mi ez? Biztos, hogy Daft Punk?

Naná, csak éppen beint mindenkinek, aki azt várta tőlük, hogy... bármit is várt tőlük. Itt ugyanis nincs zippegő francia house, erre az anyagra nem fog ütemesen bólogatni a bit-generációs elektrohuszár, vagy őrjöngve ugrálni a cyborg-lelkű gif-animátor.

Amikor Iggy Pop, a szar minőségben zúgó gitár és félmeztelenül üvöltözés esszenciája, kiadta a lágy jazzes és sanzonos dalokat tartalmazó Préliminaires albumot, nem tett egyebet, mint konzervativizmussal lázadt a rebellió megfáradt formái ellen. Ezt teszi most a Daft Punk is: az általuk képviselt elektronikus zene elérkezett egy olyan pontig, hogy nem érdemes tovább feszíteni, ezért egy hátraarccal visszaugranak a múltba, és kiadnak egy - hozzájuk képest - hiperkonzervatív lemezt.

Daft Punk: Random Access Memories. Daft Life / Columbia, 2013.

A duó két tagja, Thomas Bangalter és Guy-Manuel de Homem-Christo úgy döntött, hogy nem lesznek itt szempölök, mindent élő hangszerekkel vesznek fel, és egy olyan albumot hoznak létre, amivel tisztelegnek a filmzenés diszkókirály, Giorgio Moroder előtt, de fejet hajtanak többek között a Pink Floyd, a Steely Dan és a korai Michael Jackson előtt is.

Nem véletlen, hogy a lemez egyik leghatásosabb száma éppen a Giorgio by Moroder. Egy körülbelül kétperces monológgal kezdődik, ahol magának a mesternek a monológját halljuk finom funky diszkós zenei aláfestéssel, és itt Giorgio Moroder gyakorlatilag elmondja, hogyan született meg a keze között a modern diszkó.

Amint Giorgio befejezi a monológot, a robotfejűek belecsapnak a lecsóba. Nagyméretű, szétterpeszkedő, de remekül felépített szám ez. A '70-es évek végére hajazó, egyszerű retró szinti-téma után mesteri, élvezetes acid jazz-be fordulunk, majd egy újabb rövid monológ után következik egy filharmonikus zenekari rész, aztán berobban az egész együtt. Később basszus-impró, scratchek, dobszóló és végül rockos gitárszóló. Profi, és Moroderhez méltó munka.

Fontos megjegyezni, hogy ez az egész lemezen végigvonuló diszkóretró nem ironikus. A Daft Punk nem röhög, vagy ha igen, nem látszik a sisaktól.

Nagyon is komolyan veszi, hogy most egy konzervatív '70-80-as évekbeli lemezt készített. Hasonlóképpen, mint ahogy Steven Soderbergh A jó német című 2006-os filmje nem „olyan volt, mint" egy '40-es évekbeli film noir, és nem is neo noir volt, hanem konkrétan '40-es évekbeli film noir, csak éppen napjainkban készült.

Korábban, ha Daft Punkról esett szó, nem a részletgazdagság volt az első szó, ami eszünkbe jutott a zenéjükről. Ezúttal viszont minden dal aprólékosan kidolgozott, sokszori hallgatás után is újdonságokkal szolgáló darab.

Ilyen a fülbemászóan funky Get Lucky is, amiben felismerjük a korai Michael Jackson stílusa mellett a '80-as évekbe forduló diszkó összes jellegzetességét. Pharrell Williams nyolcszoros Grammy-díjas producer, néhanapján rapper és soulénekes dalol rajta.

Mivel fogalmam sem volt, mire számítsak, amikor elkezdtem hallgatni ezt a lemezt, váratlanul ért ez a stílusváltás. Ugyanakkor le is nyűgözött, amit ezen a lemezen összehoztak. Jó hallgatni, jó figyelni rá. Nem erőltetetten, nem öncélúan retró, és ami a legfontosabb: nem zavaróan retró. Hanem egy mai régilemez.

A kétezres évek elején a Daft Punk kihozta a sodrából az anyukákat, amikor csemetéik folyton azt a nyimmi-nyammogó Around the World-öt meg hasonlókat hallgattak egyfolytában. Ki gondolta volna, hogy több mint egy évtized elteltével a francia duó olyan lemezzel fog előrukkolni, ami az anyukáknak jobban tetszhet, mint a csemetéiknek?