A kora este első fellépő zenekara, a Pataj György Quintet  szvingjeivel, dinamikus bossanovás lüktetésével igazi „bárzene" hangulatot teremtett. A 2009-ben alakult formáció temperamentumos, vérbő jazzt játszott, melyben a '60-as, '70-es évek hard-bop zenészeinek sztenderdekké vált kompozíciót idézték fel. Őket már hallhattuk 2012-ben Szombathelyen, a Weöres Sándor Színházban, de egy más felállásban. Ezúttal a trombitát Benedek Áron, a szaxofont Makovics Dénes szólaltatta meg, fényesítve a hangzást kitűnő, ám visszafogott improvizációkkal és hatásos fúvós uniszónókkal a funkyt kedvelőek számára. A hazai jazz életből jól ismert  Oláh Péter bőgőzött, aki rendkívül meleg tónusokat csalt ki hangszeréből s kiváló tempóérzékkel hangolódott össze Pataj György zongorajátékával. A combo dobosa, Lakatos Pecek András vitathatatlan tehetség, megnyerte annak idején a Bartók Rádió Kovács Gyuláról elnevezett nemzetközi dobversenyét. Attól a pillanattól, ahogy hangszeréhez nyúlt, kimozdította a közönséget a hallgatóság szerepből és láthatóan vidám, átjárható atmoszférát teremtett zenész és hallgató közt.

Az idei Jazz fesztivál várva várt lengyel előadói, a Grzegorz Karnas Quartet felűlmúlta minden eddigi elképzelésünket. Igazi csemege volt még azok számára is, akik behatóan ismerik a Kelet-Európai régió jazzszínterének kiválóságait. Grzegorz Karnas a Katowicei Zeneakadémia jazz ének szakán végzett, és több jelentős lengyel és nemzetközi díjat is magáénak tudhat. Már kiadott 5 albumot, egész Európában koncertezik méltán híres lengyel jazz zenész társaival, többek közt a világhírű London Jazz Fesztiválon is elbűvölte már hallgatóságát.

Michal Tokaj zongorajátéka impressziókat tárt elénk, egy teljesen újszerű képi világban élhettünk megragadó dallamain keresztül, sokszor idézve Debussy kedvelt harmóniáinak színeit, melybe lágyan belesimult Michal Jaros bőgős kifinomult játéka.  A közönség addigi vibráló tekintetét megtörte ez a különös varázs, melyet teremtettek. Elnémult a terem, hallható csendet teremtett ez a két zenész, majd visszatérített bennünket a jelenbe dobosuk, Sebastian Frankiewicz seprűjének fokozatos-árnyalt felerősödése. Mikor már-már nem lehetett fokozni az előadást, besétált a színpadra a maga egyszerű mivoltában Grzegorz Karnas énekes és szuggesztív éneklésével, átkötött szövegrészekkel, történetekkel tarkított előadása, mint egy mese tárult elénk. (Stingre emlékeztethetett orgánuma, nyugalma és természetessége Bobby McFerrinre, és volt benne valami feminim , lágy érzékiség és mélység, valamint komolysággal vegyített vidámság, mely  Iva Bittovára.)

Rendkívül professzionális, tökéletesen áthidalt koncertélményben lehetett részünk, a megragadó dallamokkal, sokszínű improvizációkkal, a modális skálák tökéletes beillesztésén át a kedvelt ostinatókig, a tökéletesen szimbiózist alkotó - a témáknál megjelenő - ének és zongora egyszólamúságig. Zseniálisan éltek a művészek a hangszereik által létrehozható zenei eszközökkel, hanghatásokkal. A zongorista lefogta a zongora húrjait, zajt keltett, igazi pengetős-ütős hangszerként használta olykor, a nagybőgős a pengetések mellett csodálatos vonótechnikával, lenyűgöző pianissimo dallamkíséretetel támasztotta alá a melodikusságot, emellett a technikai virtuozítás és ritmikai pontosságuk is egyedülálló volt.

„Akár szöveget énekel, akár scattel, Karnast sosem a show érdekli...nem vonzza a rivaldafény. Ő csak zenélni akar." - írja róla a lengyel Jazz fórum. Örömzenélésük ráadás száma a Bye, bye Blackbird című Ray Henderson által írt standard volt, teljesen áthangszerelve és újszerű hangzásban.

Amikor már a közönség meglepettségét, lenyűgözését szinte lehetetlen volt fokozni, következett a dán-vietnámi zongorista, Niels Lan Doky triójával. Már a megjelenése is elegáns, kifinomult volt, oldalán két szemtelenül fiatal tehetséggel. Jonathan Bremer mérhetetlen eleganciával állt a nagybőgő mellett, s Niclas Bardeleben, csillogó tekintetű fiatalember ült a dobokhoz.

Niels Lan Doky nálunk is megelőzte hírével produkcióját, hiszen tudhattuk róla, hogy gyermekzseniként megnyerte a világ legjelentősebb tehetségkutató versenyét, s a hatalmas karriert magáénak tudható jazz zenész 2008-ban elnyerte a Ben Webster-díjat. Ezen az estén Oscar Peterson-kompozíciókat hallhattunk tőle, saját maga által felkonferálva, barátságos hangulatot teremtve az első pillanattól kezdve.

Egy blues nótával indítottak, amitől szinte fenséges hangulatba csapott át az este - professzionális technikai tudásuk, a kristálytiszta virtuóz skálák egymásutánja csodálatot keltett minden jelenlévőben. Majd Duke Ellington Perhaps-ét hallhattuk, amit a csodás, újszerű harmóniákkal, bensőséges játékkal előadott Georgia On my Mind jazz standard követett. Lan Doky finom, áttetsző, játéka lenyűgöző volt, ahogy alig érintette a klaviatúrát s mégis puha, vékony szövetként kísérte az éppen szólózó bőgőst vagy dobost. Ilyen mértékű kidolgozottsággal ritkán van alkalmunk találkozni.

Sorolhatnánk még, hogy elkápráztató dolgok következtek, többek közt Gerschwin feldolgozások, Ray Brown, még egy Duke Ellington szám, majd egy kellemes swing-gel zárult a kocert. Érezhető és látható volt a közönség és zenészek közti egymásra hangolódás, nem volt ember, ki ne dobolt volna a kezével, vagy ne mozgott volna a Bartók Terem székeiben, az emberek arcán mosoly tündökölt, ülve táncolt a közönség. Igen, ez a zene hatalma!

Csupán emberi alázatból, szeretetből, a szívélyes fogadtatás ellenében Niels Lan Doky a koncertet követő nap délelőttjén mesterkurzust tartott a Lamantin Jazz Fesztiválon résztvevő diákok részére.