Danny Boyle-tól legalább 5 olyan filmet fel lehet sorolni, ami a maga nemében klasszikus státuszba emelkedett, többek között a Sekély Sírhant, a kúl(t) drogromantikus Trainspotting, de írhatnám még a zombifilmeket „feltámasztó"(sic!) 28 nappal későbbet, a verőfényes sci-fit a Napfényt, és a Kék laguna „faszagyerek" változatát A partot is , a „szociodráma" Trampliról nem is beszélve. A Gettó milliomos egy nagy adag chapatiba (indiai kenyérlepény) tekert dál (szintén indiai csípős zöldségféle, fűszerekkel nyakon vágva), ami rendesen megfektette a stáb egy részének és magának a rendezőnek a fish and chipshez szokott brit gyomrát, hiszen a rendező stílusából semmit nem láthatunk benne, sokkal inkább a indiai álomgyár, Bollywood varázslatos világa előtti grandiózus tisztelgést, aminek a kalapjából nyuszit vagy Oscar-szobrocskát lehet kihúzni. Danny Boyle „véletlenül" az utóbbit találta a mélyben kotorászva. A filmet nézve a zseniális Isten Városa (rendezte Fernando Merielles) juthat az eszünkbe. Amíg az Úr 8. kerülete felért egy vizuális pofánrúgással, addig az utóbbi esetben egy kiszámítható, hatásvadász, bollywoodi mese lett feltálalva az Oscar-bizottság elé, akik - villát nem is használva - azon nyomban felfalták.

A filmek közötti legnagyobb hasonlóság egyben a legeltérőbb különbség is. Mindkét alkotás egyfajta álomvilágba kalauzolja el nézőit. Az Isten Városa azonban azért kerekedik a Gettó Milliomos fölé, mert folyamatosan ellentétbe állítja- és ezzel párhuzamosan fenn is tartja a feszültséget- az ember általános felfogását, egy másfajta kultúra, másfajta gondolkodásmódjának „elfajzott" változatával. A jobb operatőri munka pedig ezt nagy mértékben erősíti is. No, de száguldozzunk ennyire a riksával.

A történet szerint egy telefonos ügyfélszolgálat teahordó segédje Jamil Malik (Dev Patel) lehetőséget kap az indiai „Legyen Ön Is Milliomos" vetélkedőjében, hogy nyerhessen 20 millió rúpiát (kb. 94 millió forintot). Az ottani Vágó Pityu bácsi, kicsit barnább, kicsit magasabb, de ugyanolyan stílusban vezeti a műsört és segít a játékosnak. Persze csak a felszínen. Az egyik reklámszünetben például megemlíti a srácnak, hogy a következő fordulóban „jó lenne ha feladná a játékot." Ez már önmagában pofátlanság, az meg egyenes nevetséges, hogy, mert valaki majdnem minden kérdésre tudja a választ, bevigye a rendőrség, ahol azért bikázzák meg, hogy beinduljon a szája és kiszedjék belőle csalásának módszerét. Persze, ahogy megyünk előre a történetben, a rendőrfőnök szíve is egyre lágyabbá válik és nem feltétlenül az indiai hőség miatt. Ez a pálfordulás érthetetlen és a film komolysági faktorán nagy mértékben csökkent. De nem csak ez.

Önmagában az ötlet nagyszerű, hogy valakinek a nem éppen szerencsés élettörténetébe egy vetélkedőn keresztül kapjunk betekintést. De arra építeni egy két órás filmet, hogy „véletlenül"olyan kérdéseket tesznek fel a vetélkedőben, ami a főszereplő életében így vagy úgy szerepet játszott - ráadásul minden apró részletre emlékszik is- enyhén szólva nem egy bölcs döntés, amit csak tetéz az az önellentmondás is, miszerint Jamil a rendőrőrsön úgy meséli el az emlékeit, mintha életében először szembesülne azzal, ahogy egyébként érez, gondolkodik. Mindezt csak azért, hogy a néző előtt ott gőzölögjön a kellően előrágott drámai élettörténet, ezzel egyenesen arányosságban el is komolytalanítva a filmet. Természetesen a pátosz-szagú currys rizsből nem hiányozhat az édeskés szerelmi szál, aminek női alapanyaga Latika (Freida Pinto), az időközben gyönyörű fiatal lánnyá cseperedett nyomor-lány, aki az idő és a helyzet viharában eltűntnek nyilvánítódik, hogy aztán újra előkerülve kiszabaduljon a gaz maffiavezér karmai közül, valamint a kemény tekintetű rizsszem az alvilági fenékben, Jamal bátyja, Samil (Madur Mithal) a maga végig ellentmondásos viselkedésével.

A film a nyomornegyed világát aránytalanul direkt módon mutatja be, ezzel is sulykolva a nézőbe azt az érzést, hogy a gyerekek, helyzetük ellenére is talpraesettek és „boldogok." Persze időben észrevehették ezt a visszásságot és amilyen gyorsan csak lehetett, behozták a drámai szálat, ami bár intenzíven, de sokszor túlstilizáltan söpör végig a filmen. Ennek ellenére a képek jól komponáltak, de annyit nem tesznek hozzá a filmhez, hogy ezt átlendítse egy jobb irányba.

A Gettó milliomos egy brit szemüvegen keresztül nézett indiai tanmese, túlságosan komolyan vett karakterekkel és történetvezetéssel, ami annyira egybeolvasztotta alkotó elméit, hogy a nagy indiai pályaudvar- forgatagban elveszítette személyhez szóló varázsát. (Ellenpélda erre az igen is szerethető Esküvő monszun idején (rendezte Mira Nair).

A Danny Boyle korábbi filmjeiben érezhető sajátos hangulat és kreativitás nagyon hiányzott belőle. Remek másik példája ennek a tavalyi Oscar-díjas film a Tégla, ami a Szigorúan Piszkos Ügyek című, hong-kongi remake-be szabott lehengerlő zsaru sztoriját ültetett át egy „olcsóbb" amerikai környezetbe. Még akkor is, ha ezt a filmet Martin Scorsese készítette, akinek már rég nem úgy nyeli el fekete keretes szemüvege a siker fényét, ahogy azt korábban tette. Ez a helyzet nagy mértékben felszínre juttatta a díj kontra minőség kérdés aktuálissá tételét. Aki meg ezt nem hiszi, az nézzen utána!