A Csillagszemű Juhász - 85 éves Juhász Ferenc költő

2013.08.16. - 00:10 | Juhász Anna - Fotó: Bach Máté

A Csillagszemű Juhász - 85 éves Juhász Ferenc költő

„Anna, Anna, Édes Anna, kérlek, ne hagyj majd magamra..” – sokat gondolok erre a sorra, amely egy versből van, amit Édesapám hozzám írt kislánykoromban – talán az egész vers megvan valahol, egy ideje keresem, de nem találom. Ez a sor azonban már régen beleégett a fejembe, akkor, amikor még nem is értettem, nem úgy értettem, ahogy ma, már felnőve. Rendhagyó módon édesapját köszönti lánya, Juhász Anna, a Hadik Irodalmi Szalon háziasszonya.

HIRDETÉS

A ragaszkodás köztünk születésem óta erős, a rajongás részemről - az Apának elsősorban, később a költőnek - szintén harminckét éve tart. Édesapám 85. születésnapja kapcsán akarva-akaratlanul már jó ideje összegzek a fejemben, gondolkodom, mi az a rengeteg minden, amit Tőle kaptam, tanultam, amit Neki köszönhetek. Csak szemelvények férnek meg a papíron, hiszen minden pillantásomat, minden szívdobbanásomat meghatározza személye, hite, tanítása, tisztasága. Munkahelyemen, a Hadik Kávéházban ülök, s a fenti idézet után József Attila Születésnapomra című verse jut eszembe - mosolyogva mormolom: „Harminckét éves lettem én / meglepetés e költemény / csecse becse: / ajándék, mellyel meglepem / e kávéházi szegleten / magam magam." Ez a pár köszöntő sor szintén meglepetés - Neked, Édesapám, születésnapodra.

Ekkor ő kijött a teremtés-szobából, de még nem volt velünk, csak testben 

Évek óta foglalkozom estjeimen azzal, mennyire meghatározó, hova, milyen családba születünk, kik a szüleink, milyen világot mutatnak nekünk, gyermekeiknek, születésünktől fogva. A mi világunk, Eszter nővéremé és enyém mindig egy csoda-világ volt. Mesékkel, könyvekkel, történetekkel, művészettel teli létezés, ahol természetes volt, hogy vasárnaponként múzeumba, szombatonként hangversenyre járunk, kirándulni neves irodalomtörténészekkel, írókkal, festőkkel megyünk. Emlékszem a füstfelhőre és a titok-rejtette fényre, amely Édesapám munkaszobájából áradt, mikor dolgozott. Csöndben kellett lennünk, lábujjhegyen közlekedtünk a lakásban, nehogy megzavarjuk. Édesanyám évekig otthon volt velünk, gyerekekkel, ilyenkor napközben főzött, játszott, olvasott, végezte a házimunkát, majd egy órakor szólt Papának, hogy kész az ebéd. Ekkor ő kijött a teremtés-szobából, de még nem volt velünk, csak testben. A fejében írt, gondolkozott, fogalmazott. Majd pár perc elteltével Eszter és én már a nyakában lógtunk, a hátához tapadtunk, nevettünk, húztuk a haját - így végül szokás szerint jókedvben, egymásra figyelve telt az étkezés.

Egy alkalommal lázasan feküdtem az ágyamban. Mesekazettát hallgattam, de úgy éreztem, ez nem nyugtat meg, nem vagyok jobban. Felkeltem, és hangtalanul besurrantam a dolgozószobába, s úgy, hogy senki nem vette észre, az íróasztal mögötti fotelba kuporogtam. Ott, az alkotás- és teremtés-burkában olyan békét találtam, mint sehol máshol. Mély álomba szenderedtem, s mint egy kismacskát, kapott fel később Édesapám, s vitt vissza a gyerekszobába.

Leveleztünk. Eszter is, én is, onnantól kezdve, hogy megtanultunk írni. Mi, gyerekek a saját szobánkban megírtuk a levelet, majd borítékba tettük, és becsúsztattuk az Ő szobájának ajtaja alatt. Délután jött a válasz: a gyerekszoba küszöbére helyezve. Mi a magunkéban leírtuk, mit gondolunk egy-egy kérdésről, mi történt az iskolában, kit szeretünk jobban vagy kevésbé tanáraink vagy diáktársaink közül. Ma már nevetséges semmiségeknek tűnnek ezek a levelek, de akkor fontos része volt mindegyike a napunknak. Őszintébbek, bátrabbak voltunk írásban. S fontos volt a rituálé. A kézzel írás, a fogalmazás, a díszítés, a rajz, majd a boríték, s végül a válaszlevél izgalma: mit rejthet a viszont-boríték. Ez a hagyomány később is megmaradt, már Rómában jártam egyetemre, mikor a kint töltött évek alatt egy héten többször is fordultunk a postán leveleinkkel.

"Hiszen te vagy az én hitem, és megmaradásom, bizalmam és nyugtalan nyugalmam... "

Tőle tanultam meg, mi a szerelem. Mi a hűség, milyen a szabadság egy másik ember mellett, mi az összetartozás. Elmesélte, ő Édesanyám mellett ismerte meg, mi a szabadság, milyen az, amikor a szerelem és a másikhoz tartozás, a kettőből eggyé válás átitatja nappalunkat és éjjelünket, tekintetünket és merengésünket is. Hogy így érdemes, ezért érdemes. Emlékszem, mikor Édesanyám orvosként ügyeletes volt, Papa minden alkalommal meglátogatta a kórházban, egy szál virággal leült az ágyára és várt. Van, hogy sokáig. Várta, hogy egy húsz percre azon a napon is együtt legyenek.

Olvasom Édesanyámhoz írt sorait, verseit. „Te szőke asszony, akire magányomat széttépve rátaláltam! / Szeretlek! Szeretlek minden pillanatodban, ahogy vagy, amiért vagy, / szeretem járásod, könnyű lépteid, szeretem hangod színét, mosolygásod és könnyeid, / szeretem alvásod, ébredésed, amikor fejedet fekvő jobb-vállamra hajtod, / szeretem mézsűrű copfos hajadat, amely olyan, mint az érett sárga búzaföld a biai temető mögött a lágy-emlő dombokon, / szeretlek, hiszen magadba fogadtál engem, s áldott méhednek áldott gyümölcse lett kétszer is... / Hiszen te vagy az én hitem, és megmaradásom, bizalmam és nyugtalan nyugalmam... / Szeretem, ahogy kézenfogva vezetsz az utcán, mint egy vakot, én meg ott botorkálok kezedet fogva melletted, mint a nélküled hajléktalanok. / Szeretlek, szeretlek. Szent Asszonyi Bőség!" (A forró vérrel telt selyemcsipkeserleg, avagy új Énekek Éneke a XXI. századból)  Látom ma, 35 év házasság után is figyelnek egymásra és segítik egymást. Már gyermekkoromban tudtam, én is ilyen tiszta, őszinte összetartozásban szeretnék élni.

Sosem beszélt szomorúságáról, Ő volt maga a bizalom és erő-burok

Tőle tanultam meg, mi a kitartás. Mikor egy nehéz élet-szakaszban alig találtam a helyemet és sokáig nem láttuk egymást, többek között Ő adott erőt. Hitt bennem, abban, hogy erős vagyok - és ettől valóban az lettem.

Később, mikor elolvastam a 8. számú négysorost  A gyermekkor csontváza kötetben, meglepődtem: „Este van, este van. / Anna lányom messze van. / Sétál a havas Mátrában, / akár a fény a kristályban. / Szívem összeesve van." Sosem beszélt szomorúságáról, Ő volt maga a bizalom és erő-burok.

Természetesen, Tőle tanultam meg, mi az irodalom. Tőle kaptam a művészet szeretetét és az írott szöveg fontosságát. Az, hogy ma irodalmi esteket, rendezvényeket szervezek, neki köszönhető, s ezért hálás vagyok. A könyvek és olvasmányok mellett társaságot adott: általa Eszterrel együtt megismerhettük a kortárs irodalmi, művészeti élet legkiemelkedőbb alkotóit, barátait, akik a mi barátaink is lettek. Konok Tamás, Petrovics Emil, Marx György, Bodnár György vagy Kass János - meghatározó emberek az életemben.

Amellett, hogy Tanítóm volt és a mai napig az, s amellett, hogy az egyik legnagyobb magyar költő, nekem a Csillagszemű Édesapám. Aki szeret, akit szeretek.

Köszönöm neki a Mindenséget, amit harminckét éve ad. Isten éltessen sokáig, Édesapám, Juhász Ferenc!

Új hozzászólás