Rumos tea mellé egy Kockacukor, ami kevésbé kocka, mint inkább cukor. Méghozzá barna, a fehércukor vegyszerekkel elért műviessége nélkül. Még. Reméljük ez így is marad. Puskás Mátyás és Doma Bence kettőse friss, akár az őszi reggelek, a zsenge kor és az ebből adódó lelkesedés inspiráló és bájos, kicsit édes, de mégsem annyira, mint a formáció nevében található vegyületek okozta íz.

Kicsit laza, kicsit izgulós, kicsit félszeg és zavarban lévő, de ez mind jól áll nekik. Ahogy a költő sírban forgatás, az álmok után rohanás és a melankólia is. Mert ez a melankólia tele van irodalommal, nem puszta érzéshalom egy, a semmi ágán ülő szív blogszerű bejegyzéseivel.

Mátyás szövegei érdekesek, tele képiességgel és dallammal még akkor is, ha nem kíséri őket a gitár. És a zene, amit a szavak mögé képzel az ember nem a betűk, mint inkább a gondolatok és érzések szülöttei.

Az elmúlt egy évben Szombathelyen is megszaporodott slam poetry estek is joggal jutnak eszünkbe a fiúk produkcióját hallgatva, és ez azt figyelembe véve sem meglepő, hogy műsoruk után Varga Richárd egyszálgitáros estje veszi kezdetét, aki maga is az egyike a slam poetry népszerűsítőinek.

Ricsi az őrült világból egy más értelemben vett őrült világba vezet át minket, és még a nyúlüregre sincs szükség. Gary Jules dala a libabőr legbiztosabb receptje, és ahogy elfelejtünk kortyolni a még meglévő rumos teánkból, elképzeljük, amint ez a zene szól a háttérben, ahogy megpróbálunk belenőni a világunkba. Kisebb-nagyobb sikerrel.

Barackok vagyunk az Egyesült Államokban, miközben odakint ősz van. Vagy csak a szívben? Hogy kiében? Tiéd, enyém, övé, miénk... mint az a kert, ahova épp most ültetjük el az igazságot. Azt a fajtát, amiről fogalmunk sincsen.

József Attila is kísért, ott lóg a falon a tükör előtt. De az eszmélet már nem az övé, ez már egy másik idő, immár Ricsi nagyítója alatt minden hétköznapi apróság, csellengő gondolat, és egyik sem nyúl mellé. Semminek vagy mindennek... Ismét talány.

Az egyetlen biztos pont a szandálzokni, mert az elvileg senkinek sem tetszik. Legalábbis a jelenlévők közül. Nem úgy a négysoros vers. És a nevetés, amit kivált. Így azonban azt mondhatjuk, hogy az egyetlen biztos pont a szandálzokni, mert az elvileg mindenkinek tetszik...

Ahogy az ilyen egyszálgitáros esteken megtörténik a kísérlet a lélek kipiszkálására a testből, úgy válik mindig egy illat emlékénél is bizonyosabbá az érzés, hogy erre bizony nagyon is szükség van...